S a mi a futást kényszerüvé tette, az maga a hely volt, a melyen jártak.
A bányavárosok hegyei adnak aranyat, ezüstöt, vasat és rezet; de
kenyeret nem adnak. Innen futni kell. Kerget az éhség.
Áldorfai Inczét nemcsak az ellenség űzte, hanem saját lelkének rémei is.
Ama találkozás óta Gideonnal és a hozzászegődött kalandornővel, a
legnagyobb ellenségét saját szivében hordta magával. Azt a keserű
önvádat, hogy egy imádott lényt semmivé tett, épen az által, hogy úgy
imádta.
Hiszen nem maradhatott az titok. Mindenkinek kell azt már tudni: a ki
csak látta e leányt az ő kórágyánál virrasztani, a ki látta őt a leány
védelmére kardot húzni, a ki figyelemmel kisérte találkozó
pillantásaikat, az mind kitalálta titkaikat; hiszen a nap alatt történt
minden.
És most beszél róla mindenki.
Majd végigjárják az országot, a merre csak út vezet. Mindenki beszélni
fog a hősről, ki babérait megérdemelte, s a leányról, ki őt és társait
ápolta, s mentül nagyobb híre lesz a hősnek és a leánynak, annál inkább
fogja mondani minden ember, hogy ők szeretik egymást.
Tisztán, ártatlanul, nemes lemondással, magasztos hűséggel szeretik
egymást? mindegy az. A szerelem vétek azoknál, a kiknek szeretni nem
szabad, még ha szűzi szerelem is.
S ha eltalál a hős maga esni, (olcsón adják most a halált!) mi lesz a
leányból, kiről dobraütött hír lett, hogy őt szerette?
Más leány megsirathatja elesett vőlegényét, viselheti érte a gyászruhát,
fátyolt, büszkén mutogathatja szivén hordozott arczképét. Ennek még az
is szégyene lesz. Az ő hősét meggyászolnia gyalázat. Az szerzetes volt.
Mikor őt eltemetik, egy ártatlan leánynak a becsületét is oda temetik el
vele, s az ő sírkeresztjére egy martyr szivét feszítik fel, a ki annál
nagyobb martyr, mert kínhalál helyett kínéletet talált.
És ebből a tömkelegből nincs már szabadulás.
A közre szorított magyar hadseregnek könnyebb lesz ágyuival, zászlóival
együtt ellenfelei vaslánczai közül kiszabadulni, mint neki e
megtüzesített békók közül.
A futás egyre nehezebbé válik. Előre nem látott balesetek összekuszálják
a kiszámított tervet. Kiküldött hadcsapatok megfutnak vak ijedtségből, s
nyitva hagyják a rést az ellenfél előtt, melyre mint biztos kijárásra
számítottak. Folyamok áradnak ki szokatlan téli időben, s elállják az
útját a menekülőnek. Már egyes dandárokra van bízva, hogy keressenek
maguknak utat, a merre találhatnak.
Incze csapata egy éjjel olyan faluba jut szállásra, melyet már
előttevaló nap egy másik csapat, mely onnan elfutott, az ellenség
visszatartóztatása végett fölégetett. Most már csak a kormos falak
állnak. Ez lesz az éjszakai tanya.
Előtte ellenség, háta mögött ellenség; két oldalt óriási hegylánczok
úttalan, kopár bérczfalai. S feje fölött is ellenség: a hózivataros
fergeteg!
Inczének itt kellett töltenie az éjszakát. Talán az utolsót, melynek még
reggelét látja.
A leégett faluban várta a hadosztályt vezénylő tábornok futárja két
sürgönynyel.
Egyik Áldorfai Incze őrnagygyá kinevezését tartalmazta a fővezér által;
a másik a hadosztályvezér parancsát, melyben tudatják vele, hogy észak
felé már kétszeresen el van zárva az út; először egy ellenséges dandár
által, másodszor a Garam áradásától; vissza nem lehet menni, mert onnan
az egész ellentábor zöme közeledik; tehát a hegyeken keresztül kell
valahol utat keresni, hogy a hadosztály a kelet felé vonuló hadsereggel
egyesülhessen. Ez Áldorfai Incze őrnagy feladata lesz, ki a
hozzácsatlakozott minden fegyvernemű apró csapatokat igyekezzék
egyesíteni.
Itt állt előtte az erejét meghaladó nehéz feladat.
Nem tanulta soha a hadászatot, és most egy lehetetlen haditervet kell
végrehajtania.
S ez még nem az egész feladat.
De nem tanulta soha, mit tesz egy nőt az elveszéstől megmenteni, annak
elveszett világát visszaadni? és ez a talány is tőle várta megoldását.
Kapott rövid idő alatt két olyan kincset a sorstól, mely félistenné
teszi a férfit, ha birni tudja azt, s ha elveszíti: porrá; egy nőt és
egy hadcsapatot: szerelmet és dicsőséget. Csak egy lépést tett feléjük s
azok helyébe jöttek; kezét nyujtotta csupán ki, s elérte vele a végtelen
távolt. Itt volt előtte, a miről álmodnia is tilos volt, s a felidézett
két szellem ragadta őt magával: fölfelé-e, vagy lefelé?
Legelőször is kiküldé kémeit, a hegyi útakat megvizsgálni. Azok most
talán járhatóbbak a hó-eséstől, vagy egészen járhatatlanok a
hófuvatoktól. Azután torlaszokat emeltetett a déli út felől, levágott
fenyőfákból, az onnan várható támadás feltartására. Ágyui számára
szánokat faragtatott, miken azokat az ágyutalpakról levéve, a havas úton
felvontassa.
Azután kiállította az előőrsöket, s pihenést rendelt a csapatoknak.
Holnap nehéz útjok lesz.
Az éjjeli tanya vendégszeretetlen volt. Egy háznak sem volt teteje: a
padlás is mind beégett; a hó beleesett a házba. Arra kellett lefeküdni.
A kóroda betegei a szekereken maradtak: az volt a legjobb szállás.
Egy elpusztult háznak egyik szobája fölé ponyvát húzatott Incze: az volt
a főhadiszállás. Egy felfordított hordó volt az iróasztal, két kocsiláda
az ülőhely, egy köteg szalma, bundával leterítve, az ágy.
Incze kérte Serenát, hogy foglalja el ezt a fekhelyet. A leány
megköszönte az ajánlatot: halálra fáradt volt; lefeküdt.
Annak a bántalomnak, a mit a kalandornő elkövetett rajta, az a hatása
volt rá, hogy a mig eddig óvatos és tartózkodó volt Incze irányában,
most egész átadással rábízta magát. Nem ijeszté meg az a rágalom, hogy
őt Incze kedvesének tartják; ellenkezőleg: hozzácsatolta. Nem tétovázott
vele egy éjtanyán tölteni az éjszakát. Minő tanyán! és minő éjszakát!
S hol is töltötte volna az éjt másutt? Mindenütt rom. A lakosok mind
elmenekültek; minden rom harczfiakkal telve; egyetlen menedék az, melyet
Incze nyujt neki.
A tűzhelyen pattog a láng, a tetőtlen tanyának az ád meleget a januári
hideg éjszakán. A leány tagjait leköti a fáradság és a hideg. S épen a
fáradság izgalma az, mely elszunnyadni nem engedi.
Incze soha sincs tanyáján egyedül. Segédtisztek, kémek, hirnökök járnak
ki s be hozzá, izeneteket hozva, parancsokat átvéve; szolgálattevő
közharczosok hordanak fát a lobogó tűzre. A parancsnok el van foglalva
intézkedéseivel.
Valjon mit fog tenni, ha mind elmennek? Lefekszik-e ő is aludni?
Holnap talán már örökre aludni fognak. Talán ott majd egymás mellé
fogják őket dobni a közös sírba. Elmondhatják-e ott egymásnak majd, hogy
mennyit szenvedtek? A mit ma még elmondhatnának, ha elkezdené valaki a
kérdezést. Mit mondanának? Ah, ez a gondolat elűzte szeméről, az álmot.
A szeméremérzet reszkető borzadálya tagadta a sziv hevülő vágyait.
Már egyedül marad Incze a leánynál; mindenki eltávozott; az éj
elcsendesült, csak a paripák dobogása hangzik.
Incze elhagyja a szobát, melynek sarktalan ajtaja csak betámasztható, s
egy új társsal jő vissza újra. A lévitát hozta be magával.
Két kulacsot tett a hordó fenekére, melléhuzta a kocsiládákat.
– Ülj ide, felebarátom. Virraszszuk át együtt a hosszú éjszakát.
Incze védelmezte magát saját szive ellen. Behívta éji tanyájára azt az
embert, ki még jobban szerette azt a leányt, mint ő; mert ki merte azt
mondani, – viszonzás reménye nélkül, s híve maradt – a lemondás után is.
Ennek az embernek a társasága a legjobb védelem a nyugtalan sziv ellen.
A jámbor lévita bohókás adomákra gyujtott a kulacs mellett, a régi
tréfás időkből; Incze úgy tett, mint a ki ráhallgat. Erre aztán Serena
valami olyan kéjes zsibbadást érzett tagjaiban, mint a sötétben félő
gyermek, a mint egyszerre világosság támad körüle, s anyja ölelését
érzi. Elszunnyadott.
A mint a leány hosszú, nyugodt lélekzetvétele elárulá, hogy alszik, a
lévita egyszerre abbahagyá az adomázást.
– Felebarátom. Én elhagylak. Kémeid mind gyámoltalan ficzkók. Nekem egy
ötletem van. Lehetetlen, hogy csalódjam. Én is elmegyek egérutat keresni
számunkra.
Gondolta pedig magában:
– Minek legyek itt harmadiknak közöttetek. Itt hagylak benneteket
kettecskén…
Azzal fejére húzta a csuklyáját és kiment.
Künn egyre hordta a havat a szél. A tábor őrtüzei hosszú veres
sugárküllőket küldöttek szét a hófuvat ködfátyolán keresztül. Az előörs
alakja mint fehér kisértet bontakozott ki a szürke homályból. «Ki vagy?
megállj!» hangzott a közeledőre. A lévita a tábori jelszót mondá, s az
őrtűzhez közelített. Ott felvett két hasáb szurokfenyőt; az egyiket
meggyujtá fáklyának, a másikat hóna alá fogta, s aztán egyes-egyedül
nekiindult a zivataros éjszakának, keresni valamit. Egy kincset.
Épen csak annyira látott, a mennyire a szurokfáklya beveresíté körüle a
hóförgeteget.
Beszélgetett magában.
– Szegények. Milyen nagyon szeretik egymást. S hogy titkolják azt egymás
előtt. Milyen jót tett velük az a bolond asszony, hogy azt szemükbe
mondta! Már most tudják. Ma bizonyosan meg fogják azt egymásnak mondani.
Aztán holnap reggelig boldogok lesznek, holnap reggel pedig meghalnak.
Meg is halnak bizonyosan, ha én meg nem találom azt, a mit keresek.
Milyen könnyen beleeshetem a hófuvatban valami mély gödörbe, a honnan
senki se húz ki többet. Itt farkasok is járnak. Talán megesznek, talán
nem bántanak. Ha elálmosodom, (nem volna csoda, gyalogolva alszom), s
aztán leülök egy fatörzsre pihenni, bizonyos, hogy megfagyok. A kit a
hideg elgyaláz, az elalszik, s aztán szépen megfagy. Akkor aztán ők is
el vannak veszve. De hát mit is védelmezek én ezen az én életemen? mit
védek az ő életükön? mit védek a haza életén? mi nekem a haza? mi nekem
ők? mi vagyok én magam magamnak? Semmi, semmi, semmi. Háromszor semmi –
s a többi.
S a szikár alak tovább bandukolt a keserves úton, a mély hótorlaton át –
azért a háromszoros semmiért; el-elbukott a mély hóban, megint fölkelt;
a szél szemébe verte az éles, szúró kristályport. Szemközt ment neki.
Az erdő, a hegyszakadék már az utolsó őrtüzet is eltakarta előle;
egyedül volt egy mély völgy vágányában, meredek szikláktól körülfogva.
Itt letüzte fáklyáját a hóba, s karjait kiterjesztve az ég felé,
felkiálta: «oh, seregeknek ura! segitsd meg e magányban a te szolgádat!
hogy megszabadíthassam azokat, a kik jobbak és boldogabbak, mit én!»
Incze egyedül maradt a leánynyal. Ő ébren, az alva.
A tűz elhamvadt már, a parázs rózsaszin derengést vegyített az árnyak
közé. Ez árnyak közül egy halvány női arcz sugárzó képe tündökölt elé, a
földön fekve.
Az ébrenlevő bámulta az alvót.
Élte viharos szakának izgalmas képei vonultak végig lelke előtt, miknek
zürzavaros képleteiben mind e sugárzó arcz uralkodott: majd mind
szent-kép, majd mint tüneményes bálványalak, gyönyörre, kéjre csábító;
majd mint egy elkárhozott torzképe, szederjes foltokkal arczain,
homlokán. E foltok az ő csókjainak nyomai! A képzelem rémképei mind!
hisz nem érinté őt ajkával soha.
Eliszonyodott e képtől. Nem volt maradása e helyen. Felállt, kardot
kötött; fát tett a tűzre; azután odalépett halkan az alvó fekhelyéhez, a
bundatakaró lecsuszott annak válláról; azt újra betakarta vele. A leány
ajkai álmában mosolyogtak, megnyíltak, s ő nem leste el, hogy mit fognak
mondani. Elhagyta a szobát. Künn meghagyta az őrnek, hogy senkit be ne
bocsásson.
Azután elment előőrsöket vizsgálni, ki a zimankós éjbe. A hófelhők
gomolygó árnya, mint egy varázskép tüneménye, elevenült meg szemei
előtt. A szürke felhő-alakok a kétségek apostolainak árnyai; a hæresis
phantasmái, mik elhomályosítják az örökké egy eget; néha szétbomlanak, s
olyankor kivillanik közülök egy sötétkék, tiszta égfolt, közepén a fogyó
holdsarlóval. Hová lett a holdkarajból a fényes szűz alakja? Csitt!
alszik. A süvöltő szélben a boldogultak «de profundis» éneke zendül meg
végigrepülve a fehér forgatagban: «Te nem jösz velünk: a földön
maradsz!» Egyetlen szemrehányás rá nézve az ég. Felcserélte az ég
szerelmét a föld szerelmével: a hazáéval, s aztán következik a nő
szerelme.
A véghetetlennek látszó éj eltölt a körjárattal.
Mikor az utolsó előőrsöt érte, ott találkozott egy visszatérő kémével,
ki azt a rossz hírt hozta, hogy az ellenség már a hegyeken átvezető mély
utat is elfoglalta; sőt szánra kötött ágyukat vontatva fel a hegy
gerinczére, azokat úgy állítá fel, hogy a csapatot, mely itt a romok
közt tanyáz, mind összelövetheti onnan.
Most tehát minden út el van zárva a menekülésre.
A hadcsapat képtelen arra, hogy valamerre fegyverrel törjön magának
utat. Testében elcsigázva, lelkében elcsüggedve, kiéhezve,
szertezilálva; sem lőszere, sem erélye. Inczének nincs más végzetre
kilátása, mint a mit hasonló helyzetben a kosztolnai ütközetben Pongrácz
Guido csapatvezér választott magának: egyes-egyedül, kivont karddal
közérohanni az ellenségnek, s a mig mindenki fut, a merre lát, egyedül
harczolni az utolsó vonaglásig. – Ő is ezt fogja tenni.
Hanem még előbb egy nagy tartozás lerovása vár rá: a minek terhével nem
lehet átmenni a túlvilágra.
Visszasietett a tanyához. Segédének meghagyá, hogy a lévitát rögtön
küldjék hozzá, a mint megérkezik; mást senkit ne bocsássanak be.
Megállt egy percze az ajtóban hallgatózni. Alszik-e még?
A leány álma csak addig volt csendes, a mig ő közel volt hozzá. A mint
eltávozott (titokteljes csoda ez), rögtön felriaszták altából nyugtalan
álomlátások. Vészben, vérben látta eszményképét. Fölébredt.
S a mint körültekintett, egyedül látta magát. Egyedül és otthontalan.
Körüle kormos falak, fölötte egy rongyos ponyva, alatta szalmafekhely. A
hókonyodó láng a tűzhelyen tánczoló vörhenyes árnyékokat vetett a
füstfogta falakra.
Felült fektéből és gondolkozott.
Mi mult el? mi következik?
Egy élet mult el: tele szenvedéssel, a sorscsapásaival. Egy fiatalság,
melynek legnagyobb gyönyöre, a szerelem, rá nézve legnagyobb
kétségbeesés. De ha fájdalom volt is az, legalább szentelt fájdalom
volt: a míg titok volt. Most már nem az. Ki van dobva a napfényre, s
lesz belőle szégyen. Hol van ő most? Egy táborhelyen. Mi hozta ide? A
lelkesedés. Az önfeláldozás vágya. A halál gyönyöreiben kéjelgő
fantázia. Másformának rajzolta az a harczok képét. Nagy bölcs férfiakon
is megesett e csalódás a képzelemben, miért ne egy rajongó leányon? a ki
azt hitte, hogy majd lesz egy nagy ütközet, a melyben mellet mellnek
feszítve harczoland mindenki, s a nagy vérontásban a halomra döntött
holttestek tömege fölött kiáltja el a fönnmaradó vagy azt, hogy «éljen
Magyarország! éljen a szabadság!» vagy azt, hogy «finis Hungariæ!» Ezt
hallani és ezután meghalni: ez volt az ő lelkének ábrándja. De nem úgy
lett. Hanem futni, futni és dicstelenül futni. Hozzászokni – a
szégyenhez! A halált pedig nem találni sehol. Hisz az ütközetben minden
száz emberre jut egy halál. Még a férfiak sem keresik azt: hogy jutna
belőle egy nőnek? S mi következik most? Körül vannak fogva. Mi vár egy
nőre, a ki szép és fiatal: ha felbőszített ellenség kezébe kerül?
Azoknak fővezére két ilyen fiatal leányt, előkelő családok tagjait, a
piaczon korbácsoltatott meg. S ha elvesz a férfi, ki neki mindene volt,
s ki az övé még sem lehet soha? Ki boldogsága és boldogtalansága egy
személyben, élhet-e ő ezután is tovább? Kitépett szivvel? S ha kedve
volna élni, ha nem volna ereje meghalni, ha félne a túlvilágtól, melynek
üdve csak a hivatottak számára áll nyitva, de nem az erőszakos
tolakodóknak, mi vár reá itten? Női tiszta híre be van homályosítva. Ki
hiszi el, hogy a hír nem igaz? Oda lesz sülyesztve, a hova az a másik
némber; a ki kalandozik vidékről-vidékre; szegődve szivtől szivhez, sziv
nélkül; hazudva szinlelt életpályát: ma művésznő, holnap énekesnő,
holnapután egy hős özvegye, majd irónő, aztán megint titokban szenvedő,
elszegényült úri család számára nagylelkű kéregető; nők előtt
szerencsétlen üldözött, férfiaknál csábító syrén; könnyelmű tékozló
ifjak megrontója; hazug bűnbánó, ki azért gyónja meg bűneit, hogy magát
a papot is elcsábítsa. És ezzel legyen az ő sorsa egyenlő? Pedig ki tesz
különbséget közöttük?
A vörhenyes árnyékok tánczoltak a falon. A pattogó tűz pörölt velük a
tűzhelyen; a nedves fa sípolt a tűzben, mint a megszorult bogár.
Azt beszélte neki, hogy a világ nincsen bedeszkázva: ki lehet belőle
menni, a hol akarunk. Ha nem akar a szív elszokni a dobogástól, hát
szűnjön meg verni. Ha nem akar az arcz hozzászokni a szégyenpiruláshoz,
hát halaványuljon el örökre.
Két obony mákony elvégzi azt.
Serena magával hordta a gyógyszereket, mikre útközben legtöbb szükség
volt, hogy orvosi rendelet szerint a szenvedőknek oszthasson belőlük.
Kikereste azok közül azt az üvegcsét, melynek papirlemezére az ismeretes
halálfős jelvény volt nyomtatva, s azt keblébe rejté. Ettől
megnyugodott.
Talán érzé már lelkének delejes sejtelme, hogy közeledik az ismét, a ki
álmait elvitte. Mire Incze visszatért, ismét mélyen elaludt.
Incze belépett a szobába. A tűz egészen elhamvadt már hanem az a
halavány arcz még a sötétben is világolt.
A leány aludt csendesen.
Incze előbb felszította a kandallón a tüzet, s azután oda térdepelt az
alvó mellé.
Kebléből kivont egy kis ezüst feszületet, melyet fekete zsinórra kötve
hordott nyakában mindig.
Megcsókolá még egyszer ezt az ereklyét: fájdalommal, kinos lemondással.
S azután gyöngéden fölemelve a leány fejét, az ő nyakába akasztá a kis
feszületet.