Kitisztult. Reggel még gyengén szitált, finom szürke felhők boritották
be az eget s Irma kedvetlenül járta be a szobákat. Szombat délelőtt
volt, egészen közönséges szombat délelőtt, nem várt senkit és nem jött
senki. Olyan végtelen ez a csend, olyan kétségbeesett ez a semmi, sőt
még az sem, nem is kétségbeesett, mert hisz nem volt benne szenvedély,
semmi.
A takaritás után itt a dél, az ebéd után a horgolás, a zongoraóra, a
franczia nyelvtan, aztán a félhomály, az estebéd, a csillagok, az álmok.
Kihajolt az erkély peremén. Az utcza kihalt. Csak a Sas-vendéglő kis
pinczére fut át a postára, jön mindjárt az ujságokkal s eltünik a
kapuboltozat alatt. Nem sokára befordul az utczára a levélhordó is,
hozza a papa ujságját s megy tova, egyik házból ki, a másikba be,
közönyös egyformaságban.
Mikor visszament a szobájába, hamis elkeseredéssel dőlt végig a pamlagja
szőnyegén, emelgette a karjait, aztán felkaczagott. Azt gondolta
magában: »Irma, maga unatkozik, Irma, maga kisvárosi leány, Irma maga
szeretne… na, mit is szeretne?… Irma, maga nem is tudja, hogy mit akar,
hogy tulajdonkép mire vágyik… Ugy-e Irma?« Hát felkapta magát s odaszólt
a szobalánynak:
– Zsuzsi, megyek az uszodába.
– Hiszen olyan borult az idő, kisasszony.
– Eh, mit! A viz azért meleg.
Vigan futott le a lépcsőn. A fürdés programm kivüli, legalább mára, s ez
már szórakozás ebben a végtelen egyformaságban.
A postaépület előtt hevesen megdobbant a szive. Miért? Egy pillanatra
megállott. Aztán elmosolyodott s ment tovább. »Mi bajom van?« – tünődött
magában. »Ma egész délelőtt oly nyugtalan vagyok, mintha valami várna
reám. Vár is, igen, igen, a horgolás, a zongoraleczke, a franczia
kisasszony, – tudom.«
A szegleten ekkor fordult be a levélhordó. Szembekerültek. Irma ránézett
kérdőleg: Az közönyösen köszöntötte. Irma ugy érezte, hogy csalódott.
»Ki irhatna nékem? Kitől várhatok én levelet?« – nyugtatta meg magát. S
ment egyenesen tovább, a viz partján, lengő léptekkel. A napsugár
hirtelen keresztül tört a felhőkön s aranyos sávja végig czikázott Irma
termetén, a dereka körül, fel a nyakán, a szőke, omló-ringó fürtjein,
melyek szineket játszottak, a mint lefelé haladt az uszoda lépcsőin,
fürgén, lengve.
A levélhordó pedig ment tovább az utczán, az egyik házból ki, a másikba
be, s elkerült hozzájuk is, de az ujság mellett egy levelet is dobott a
levéltartóba. A szobaleány meghallotta a papir zizegését, azonnal
kiszedte és levitte az irodába a levelet.
Az úr éppen a nagy főkönyvre hajolt. Hogy a levélre pillantott, letette
tollát és idegesen felszaggatta a boritékot.
– Ugy – mormogta, – e szerint már holnap jön!…
Kiment az üzletbe és félrehivta a feleségét.
– Megjött a levél Pestről.
– Hát jön?
– Holnap.
– Ah! Hát jól van, majd előkészitem Irmát…
– Nem volna jobb, ha…
– Eh, mit! Anyja lánya. Én sem jöttem zavarba, mikor megláttalak… s
elindult az emeletre.
A férfi végig simitotta homlokát és visszaült asztalához.
Nedves hajjal s rózsás arczczal, dalolva jött meg Irma az uszodából.
Egyenesen a zongorához ült és pajzán dalt vert ki, szenvedélylyel. Mikor
az anyja belépett a szobába, nyakába ugrott.
– Irmácska, tudod mi az ujság? Vendégünk jön holnap. Találd ki kicsoda.
– Pestről?
– Igen.
– Akkor tudom, a vőlegényjelölt, az ügyvéd.
Anyja kérdőleg nézett rá:
– Honnét tudod?
– A kanárim mondta.
– De Irma, igazán, honnét tudod?
– Hát azt hiszed, el fogom árulni a Judástokat? – s kaczagott.
– Bizonyosan Zsuzsitól. Az a lány hallgatódzik…
– Nem, nem, nem tőle, – megtudtam. – Istenem, az uszodában is mind csak
arról beszéltek… Hát azt hiszed anyuskám, maradhat itt titokba valami?
Most pedig beszélj!… Oly izgatott vagyok édes anyám, végre valami ujság,
valami nem közönséges dolog ebben a közönséges egyformaságban!
– Apád ösmerte meg, Pesten. Irodavezetője a pesti ügyvédjének. Kiváló
tehetség, ugy mondják. Hát ha tetszeni fogsz neki te, neked meg ő, akkor
ide telepszik, olyan jó dolga lesz itt, hogy no!
– Okos terv, apám esze. Csak azt nem értem, hogy miért mindez oly
sietve, gyorsan? Titokban? Hát ki sürgeti, ő vagy ti?
Anyja vállat vont.
– Ki sürgeti?… Elvégre senki, csak ugy jött minden, magamagától… No
Irmácska, csak aztán ne jöjj zavarba, légy természetes.
De Irma észrevette, hogy zavarba jött az anyja, s megrémült. Valami
homályos félelem fogta el. Atyja gyakori utazgatása, a városban gyorsan
terjedő hir, az a fagyos érintkezési forma szülei között, anyja gyakori
rejtett zokogása… mindez érthetetlen sejtelmekkel töltötték el.
Bement a szobájába, majd mozdulatlan merevséggel ült az ablakfülkében,
maga elé tekintve, gondolatok nélkül, szorongó szivvel, remegve, félve a
jövőt, rettegve az ismeretlen élettől, mely most bekopogtatott az ő
csendes lánytanyájába. Szivében kavarogtak az érzelmek, tiszta,
érintetlen szivében. Szeméből reménylő félelem, rettegő boldogság
sugárzott elő, ragyogó, folt nélküli, kék szeméből. Finoman domborodó
melle hevesen zihált és hallani vélte szive dobogását. Emlékeihez
menekült, vissza a multba, a gyermekjátékok, a serdülő évek kaczaja, a
táncziskolának pajzánságai közé. Lelkének finomságában nem fogta fel a
körülötte lezajló tragédiát, melynek szálai körülfonták, a nélkül, hogy
megérezte volna.
Majd felállott, végig járta szobáját és meg-megállott kicsiny emlékei
előtt. Tizenkét éves volt s nagyon boldog. A zongoravizsgán ő nyerte el
az első dijat, ezt az ezüst tallért, mely itt csüng a falon, ebben a
fekete rámában. Mikor haza hozta, hogy felragyogott az édes anyja bús
arcza! Ott volt náluk Sándor bácsi s édes anyja megszoritotta Sándor
bácsi kezét, aztán köny pergett végig az arczán s igy szólt:
– Látja, ezért nem tehetem.
Akkor aztán elment a mamával, messzi földre, Bécsbe, az intézetbe, négy
évig volt oda. Minden évben háromszor látta az anyját. Egyedül jött s
nagyon szomoru volt mindég. Anyján kivül soha senkit ösmerősei közül. Az
édes apját sem, senkit. De igen, mégis, egyszer ugy tetszett neki, hogy
Sándor bácsi is eljött a mamával, de künn várakozott a kapu előtt,
látta, mikor ugy az ablakon kitekintett, tekintetük összevillant egy
pillanatra, Sándor bácsi erre hirtelen visszavonult.
– Sándor bácsi is itt van? – kérdezte az édes anyját.
– Hol?
– Ugy tetszik, künn várakozik.
Anyja kitekintett.
– Hol? Nem látom. Nem tudok róla semmit.
– Pedig ugy tetszett…
– Tévedtél…
Aztán elmult az a négy év is s hazajött. Itthon minden olyan kedves, az
édes apa beczézi, csak egyedül a mamát nem érti. Oly komor, bánatteljes
otthon, alig hallani a szavát, alig-alig vannak együtt a papával. S
mihelyt kilépnek az utczára, hogy kiderül az arcza, mosolyog,
mindenkihez olyan nyájas, mindenki szereti, rajongnak érette, az
asszonyok is, a férfiak is. Sándor bácsi is itt van megint s tanár lett
a reáliskolában. Oh Sándor bácsit nagyon érdemes hallgatni, olyan okos,
nyugodt, este a czukrászatban rendesen velük van s ő oly szivesen
hallgatja. Egyébként minden-minden olyan csöndes itt is, akár az
intézetben.
S holnap… Megremeg s az ablakhoz fut. Az erkélyen künn van Mártonfy
doktorné bébéje, a kis Ili, az édes piczi Ili.
– Pá Ili, pá édes Iliczém. Kuk? Ki vagyok én? Az Irma néni? Oh drága
aranyos Ilikém…
Kopogtatnak.
– Kisasszony, a leves az asztalon van!