Casella. Nem tud?
Misch. De igen. Az életét. Azt szokta mondani: az élet előmenetel. És
előmenetel: mindig több, mint ami van.
Casella. Bravo!
Lujza. Ez a mániája. Én ezt nem is értem, amit mond.
Misch. Az nem is kell. Nem érted, de éled.
Lujza. Mit csináljak veled, ha ilyen okos vagy?
Misch _most már oly tüntetőleg keféli a kalapját, hogy nem lehet
félreérteni a türelmetlenségét._
Casella _elmosolyodik_. Jó, jó. Isten veletek. A viszontlátásra. Még ma
éjjel hazamenet feljövök ide veled okosan beszélni. Nem utazom el e
nélkül.
_Kis szünet. Casella Mischt nézi, aki már kikefélte a kalapját, most
idegesen csapkodja a kalapot a térdéhez, mintegy mondván: «eredj már.»_
Casella _hirtelen elindul balfelé_. _Gépiesen mondogatja, egyre
hangosabban._ Nagyon kedves volt hozzám, nagyon kedves volt hozzám,
nagyon kedves volt hozzám, nagyon kedves volt hozzám… _és így tovább,
amíg ki nem ment, még kint is mondja, a színfalak mögött_.
_Szünet, Lujza utána néz._
Misch. Na megyünk?
Lujza. Igen.
Misch. Mit nézed? Hát igen, itt volt, személyesen. Ő maga. És most
elment. Operabálba. Frakkban. Csillárok, bársonyok, zene, fény, étel,
ital, nevetés, tánc, nők! Nők! Választani fog máma… utitársat. Helyetted
fog választani, mást.
Lujza. Mit akarsz tőlem?
Misch. Mást visz helyetted a tengerhez.
Lujza. Bánom is én.
Misch. De bánod. És én vagyok az oka. És én rám fogsz haragudni.
Lujza. Én mindig csak magamra haragszom.
Misch. Most is?
Lujza. Igen.
Misch. Miért nem mentél mindjárt vele?
Lujza. Szamár vagy. Miért szaladtál ki olyan feltűnően az előbb?
Misch. Nem bírtam a hangját.
Lujza. Ő teljesen korrekt volt. Azért lettél te is olyan szelíd.
Misch. Nyálas volt, mint egy kígyó.
Lujza. Látod, hogy mégsem ütötted pofon.
Misch. Mi az? Izgatni akarsz?
Lujza. Nem, csak boldog vagyok, hogy ilyen okos tudtál lenni. Mindig
megijedek tőled, de most már kezdek rájönni, hogy a szíved jó, csak a
szájad jár.
Misch. Régen… tíz év előtt, a kis korcsmában, az Adolfnál, mikor
tervezgettünk, azt hittük: együtt alapítunk valami nagy céget. Előre
emlegettük a címét: «Misch és Casella». Most végre megvan a cég.
Ráírhatjuk a te szívedre. – Ma le fogom inni magamat. Gyere. Veszünk
túnhalat és sajtot. És jó erős bort. És pálinkát. Kitűnő pálinkát,
negyvenfokosat, erőset. Iszol te is?
Lujza. Igen.
Misch. Sokat?
Lujza. Igen.
Misch. Felejteni?
Lujza. Én? mit felejtsek?
Misch. Én… téged foglak felejteni. Előre el foglak felejteni. Nagyon
részegek leszünk. Jó?
Lujza _anyásan_. Jó, édesem.
Misch. Felborítjuk ezt a nagy házat.
Lujza. Jó, drágám.
Misch. Mondd, ha elhagynád ezt a szegény Mischt azzal az őszülő fejével…
neked is fájna?
Lujza. Rémesen.
Misch. Hát miért hagysz el?
Lujza. Nem tudom.
Misch. Szóval elhagysz?
Lujza. Dehogy hagylak.
Misch. Velem maradsz.
Lujza. Igen.
Misch. Miért nem maradsz velem?
Lujza. Hagyj békén.
Misch. Szeretsz?
Lujza. Igen.
Misch. Hogyan?
Lujza. Most… mint a mamámat.
_Márton jobbról belép._
Misch. Márton, öreg uzsorás, van pénze?
Márton. Misch úr számára mindig van.
Misch _nézi a pénzét_. Valami apróm van. És egy szerencsedollárom. Ezt
nem akarom beváltani. De szeretnék jó pálinkát venni.
Márton. Arra pláne szívesen adok. Elég lesz húsz? _Átadja_.
Misch. Hogyne. Köszönöm. Ne szégyeld, Lujza. Hiszen hallottad, maga
Casella is tartozik Amerikában!
Márton _noteszébe beírja_. Volt százhúsz, most húsz, az száznegyven.
Misch. Mondjuk: százötven.
Márton. Mondjuk: százötven. _Kijavítja_.
Misch. Tíz perc mulva visszajövünk, csak idemegyünk a boltba vacsoráért.
_Márton rásegíti a kabátot._ Addig rakja ki üresre ezt a kirakatot és
vetkőztesse le ezt a hat babát. _A bal pult elejéről eltolja a holmit._
Ezt a helyet hagyja szabadon, mert itt fogunk vacsorázni.
Márton. Igenis, Misch úr.
_Misch és Lujza lemennek a bal liften._
Márton _felmegy a babák közé_. Kezét csókolom, elnök úr. _Kezet csókol a
Casella-babának._ Tessék jönni, méltóságos asszony. _Egy nőbabát lehoz a
középre a kirakat elé. Kezdi vetkőztetni._ Ne tessék rossz néven venni,
de most le kell vetkőzni. _A fülét a baba szájához tartja._ Nem hiszem.
Hideg van, de azért nem fog meghűlni. _Fülel_. Ugyan kérem, én előttem?
Hisz én öreg ember vagyok! _Fülel_. Hát persze, hogy férfi, de nagyon
higgadt férfi, igazán. _Fülel_. Sajnálom, nincs kegyelem. Aki maga nem
akar levetkőzni, azt levetkőztetik. Nem kell sajnálni a szép ruhát, mert
szebbet kapunk ám, bizony! Na, nem kell makacskodni. Úgy, ni. Így. Hát
bizony… a ruhácskát most levesszük, mert gyönyörű új ruhácskát kapunk
helyette. Csak semmi szégyen, méltóságos asszony. Le a ruhácskával!
_Kigombolja a ruha vállát és lassan ereszti lefelé a babáról a ruhát._
Most aztán majd semmi se marad a testecskén. Egy, kettő, háárom.
_Ravaszul nevet. Ebben a pillanatban_