Közfelfogás szerint az állat halála «indokolt», ha az ember érdeke úgy
kivánja. Meg kell halnia, mert kárt vagy alkalmatlanságot szerez az
embernek, mert szükség van a húsára, a csontjára, a bőrére vagy a
tollára, és ezt az életével együtt oda kell adnia a teremtés
zsarnokának. The rest is silence!
Rengeteg sok állat azonban «indokolatlanul» hal meg. A nyomorult tollas
vagy négylábú proletárnak nincs semmije, ami az ember kapzsiságát
ingerelhetné, haszontalan irhájával együtt mégis oda kell adnia vidám
kis életét is, mivel az ölés maga gyönyörűsége Kain nagykorú és
serdületlen fiainak. A halál mint önzetlen öröm, gyilkolás, mint l’art
pour l’art!
*
Az én adataimat kiegészíti egy szörnyű levél, amely egyik vidéki
városból érkezett hozzám. A levél azért szörnyű, mert a benne felsorolt
förtelmességek a kultúremberre megszokott és jelentéktelen benyomást
tesznek.
«A báró úr, – írja az én emberem – a báró úr nemrég flóbertpuskával
lepte meg tizenkétéves fiát. Hadd tanuljon meg fegyverrel bánni. A fiú
lövési lajstromot vezet, amelyben lelkiismeretesen elkönyvel minden
állatot, amelyet elpusztít. A jegyzékben szerepelnek verebek, harkályok,
csókák, szarkák, mókusok, egy ürge, rengeteg sok béka, néhány kóbor
macska, mert a madarakat pusztítja, a kutya alkalmasint, mert a macskát
bántja, a harkály, mert meglékeli a fákat. Persze, ez a sanda okoskodás
kissé emlékeztet a farkaséra, midőn mint főmagánvádló lépett fel a
báránnyal szemben. Fecskét is szeretne lőni a kis báró, de eddig még nem
tudott: «Apa azt mondta, bár a fecske nem kártékony, egy-kettőt mégis le
szabad lőni a gyakorlat kedvéért, mivel az nehéz lövés.» A kis báró
ambiciózus fiú, azt hiszem, álmában is azon töri szőke fejét, hogyan
gyarapíthatná a lövési lajstromát. Puskájával mindig ott lapul, ott
settenkedik a parkban. Jaj a madárnak, amely meg akar pihenni a lombos
fákon! A rózsásképű kis kölyök a halál fanatikus ügynöke. Egyéb vágya
nincs, minthogy állatok vidám és kecses életét bűzös döggé változtassa.»
*
Az emberek azt hiszik, ezek ártatlan dolgok, mint minden, ami az emberre
nézve nem, csak az állatra veszedelem. Pedig tévedés! A valóságban az
ember súlyos árt fizet a gyilkos monomániájáért. Az állat ugyan nem áll
bosszút (ő szegény csak páni félelmet érez, nem gyűlöletet «nagykorú
testvérével» szemben), de a könyörtelen vendettát megállja egy magasabb
fórum: a természet rendje.
Mert a természet rendjéből következik, hogy Kain fia, aki megszokta,
hogy kénye-kedve szerint öldösse az állatokat, fel tud ugyan emelkedni a
felhők fölé és Budapesten meghallja a dalt, amit Londonban énekelnek, de
nem tudta még felebarátaival az élethez való jogát elismertetni. Azaz:
Európa szívében az életbiztonság ma semmivel sem különb, mint volt a
húnok és mongolok betörése idejében. Úgy látszik, a civilizáció kimerült
a technikai haladásban, a kultúremberben azonban ugyanazok a kannibáli
ösztönök élnek, mint a hajdani barlanglakókban. Az emberi nagyság teljét
a katonai dicsőség adja meg, amely nem egyéb, mint a szervezett
emberölés apoteózisa.
Meg vagyok győződve róla, az emberiség nem is fog kijózanodni véres
mámorából, amíg állatöléssel és állatkínzással rendszeresen táplálja a
maga vad ösztöneit.
*
Mi a mai kor «vezérgondolata?» Egész osztályok, egész nemzetek egymás
kiirtásáról ábrándoznak. Az állat bosszúja!
A kizárólag «emberi használatra» szánt gépfegyver és a mérges gáz, amely
a rovarírtás technikáját vitte át a háborúba, az állat elégtétele.
Ha megint háború lesz és éjnek idején bombavető repülő berreg a házad
felett és te ijedten kapod magadhoz síró gyerekedet, akkor jusson
eszedbe oh ember, hogy az apró csúszó-mászók között éppen ilyen pánik
volt, ahányszor a te fiad «rovart gyüjtött» az erdőben és jusson
eszedbe, hogy magatok is okai vagytok az emberiség szörnyű
elvadulásának.
(1925.)