A néphit azt tartja, hogy bizonyos helyeken alvó sárkányok feküsznek a
föld alatt. Ha megmozdul álmában a sárkány, akkor megrendül a talaj. Kis
iskolásfiú voltam, nem több nyolc esztendősnél, mikor egy nap tektonikus
rengést éreztem magamban. Lelkemben megmozdult valami. Nem sárkány,
hanem – azt hiszem – az alvó író-embrió.
Verőfényes tavaszi nap – nagyon jól emlékszem minden részletre! – és én
a szülői ház hátsó udvarában, a padlásajtónak támasztott létrán ülök. A
létra a vidéki gyerek fellegvárába, a szénapadlásra vezet.
Ott ültem és egyre egy szót ismételgettem magamban: Én – Én! Ki az az
Én? A szó és mindaz, amit mögötte éreztem, megdöbbentett, kíváncsivá
tett és valami édes és fájdalmas szédülést okozott. Ki az az Én? Egy
nagyfejű, szuszogó iskolásfiú, a padláslétrán ül, én hideg és kissé
ellenséges kíváncsisággal figyelem, tudni szeretném, mi köze hozzám, mi
köze a napfényhez, amely az öreg ecetfa lombjában játszik és mi köze az
én galambjaimhoz, amelyek a háztetőn búgnak.
Úgy gondoltam, könnyebben a végére járhatok a titoknak, ha hangosan
kimondom a szót. Azóta nagy idő mult el, de én máig sem tudtam még
összeszokni az Énemmel; szédülést érzek, valahányszor farkasszemet nézek
vele. Úgy jártam, mint a falusi gyerek a nagyvásárban: megragadtam az
első mutatványos bódé előtt és mivel már alkonyodik, nem is fogok tovább
jutni.
Dehát szabad a költőnek önmagáról beszélnie? Hiábavaló kérdés, – akár
szabad, akár nem: hiszen írni annyi, mint önmagáról beszélni.
A teremtésben nincs olyan kicsi és hitvány jelenség, amelyet haszonnal
nem tanulmányozna az ember. Ha író vagy, akkor szabad ugyanazt keresned
a magad lelkében, amit a tudós keres az esővizes pocsolyában: az élet
törvényeit!
Goethe azt mondja: «Mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük.»
De ilyet is olvastam már, még pedig Felix Speidltől: «Minden ember a
világ tükre és minél több tükröződik benne, annál gazdagabb.» Mi az
igazság? tükör vagyok, vagy tükörkép? Azt hiszem, a két igazság
összeegyeztethető: magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig
magamban.
Az író mindig önmagának áll modellt. A lírikus bevallott nyiltsággal
vetkőzteti le lelkét és ha apollói idomai vannak, akkor ez nem
szemérmetlenség, hanem szépség. De az elbeszélő, a színműíró is a saját
képére teremti fantáziájának kreaturáit. Minden regény, minden színmű
egy-egy álarcosbál, ahol minden maskara alatt a szerző ábrázata
rejtőzik.
A költő ebben az egyben hasonlít a színészhez: az ő egyéniségében is
különböző és ellentétes emberi egyéniségek vannak beskatulyázva,
rudimentáris lehetőségek formájában. Ezeket az ember-fantómokat ő a
pillanatnyi szükséghez képest, fantáziájának tojásköltőgépében életre
tudja kelteni.
Minél gazdagabb a költő, annál több ilyen fantóm gyülekezik össze a
kincstárában. Shakespeare egy személyben Lear király és Romeo, Shylock,
Falstaff és III. Richard. Ez azt jelenti, hogy az ő szivárványos
lelkében ott tüzel minden szín, amely emberi: a rajongó szenvedély
éppúgy, mint a cinikus hitetlenség; a kapzsiság csakúgy, mint a
pazarlás: a hősiesség nem kevésbbé, mint a gyávaság.
Ha azt mondjuk a költőről, hogy emberismerő, az azt jelenti, jól tud
halászni a saját lelkében; a költő lelke halastó, amelyben emberarcú
pontyok úszkálnak.
És így a költő fejlődési menete tulajdonképpen utazás a saját Énje felé,
leereszkedés a saját lelkének tárnájába, leszállás egészen a titokzatos
földközéppontig, ahol már érvényét veszíti a nehézkedés törvénye és ahol
az élet izzó focusa van.
Minél közelebb tud férkőzni önmagához, annál igazabb élet lüktet a
költészetében. Azt lehetne mondanunk: a költő számára az út a
csillagokhoz a saját vérén keresztül vezet.
*
A poéta többféle életet él, mint a nempoéta, de az utóbbi intenzívebben
éli ki a maga egy életét. Lám: Titánia, a tündérkirálynő, beleszeretett
a szamárba és a költő halhatatlan komédiát írt róla. De ki az
irígylésreméltó: a költő, aki megénekelte, vagy a szamár, aki átélte a
tündérkalandot?
A költő nem annyira élvezője, mint inkább szemlélője az életnek. Ő nem a
színpadon ágál, hanem a karzatról kommentálja az élet színjátékát. Bele
kell nyugodnia abba, hogy van a megfigyelő képességnek egy foka, amely
összeférhetetlen a kifelé élőnek cselekvő és élvező képességével. Akinél
megvan ez az éles megfigyelő ösztön, az elsősorban arra alkalmas, hogy
megértse, följegyezze és megítélje azt, amit mások cselekszenek.
A legtöbb költő örökös honvágyat érez az élet után, de megragadni csak
mint irodalmi témát tudja, nem mint valóságot. Ő az igazi Bolygó
Hollandi, künn vitorlázik a végtelen vizeken és csak ködös távolban
látja az élet zöldelő partjait.
A költő, csakúgy, mint a kísérteties hollandi, a hű nő szerelméről
álmodik, amely megváltaná őt lárvalététől és élő embert formálna az élet
parazitájából. De a házasság nem való neki. Ő mint házastárs is
társtalanul él. A többi emberben, bármennyire szeresse őket, elsősorban
nyersanyagot lát, munkaanyagot az érzelmei számára. Mert szerelemnél,
házasságnál és életnél fontosabb a költészet.
Magam előtt látom a juhászbojtárt, aki künn éjszakázik a pásztortűz
mellett és csillagok szagát szimatolja. A magány és a homály szárnyas
gyermekei körülszálldossák és ha szavakba tudná önteni azt, ami a
lelkében forr és olvadoz: talán egy új Dantéval ajándékozná meg a
világot. De mivel nem ura a formának, csak az lehet a poéták közt, ami a
festők közt a csodakarú Rafael.
Forma nélkül nincs költészet, de a forma magában csak fecsegőket tud
teremteni, nem költőket.
Hitem szerint a költő lelki kvalifikációja: a nagy csodálkozás! Ő nem
tudja megszokni az életet és csodákat talál ott is, ahol más emberfia
csak hétköznapokat és banálitásokat lát. Ő nem fogadja el fait
accomplinak a tavaszt és a telet, hanem újból és újból mohó
kíváncsisággal és mélységes meglepetéssel nézi azt, ami körülötte jön és
megy. Van benne valami a vadember és a kis gyermek szűzies
fogékonyságából. Költőnek lenni talán annyi, mint: nem morzsolódni szét
a civilizáció malmában; annyi, mint: megmaradni gyermeknek.
A költőtől hiába kívánod, hogy hajtson térdet a hipnózis, vagy mondjuk:
a rádió csodái előtt. Ő még a búzaszemnél tart. Őszülő fejjel is azon
csodálkozik, hogyan szökik kalászba a mag.
*
Eddig a Poéta és az Én kölcsönhatásáról volt szó. De a közönség –?! Nem
neki ír a költő?
Nem! – A költő magának ír. Aki írás közben a közönségre tud gondolni, az
nem költő, hanem a költészet ügynöke, előzője és kollégája a
könyvügynöknek.
De a közönség elismerése – nem az a siker? De igen. A költő nem tud
meglenni siker nélkül, mert általa igazolva látja önmagát.
De az író a siker kedvéért sem megy a közönség után, hanem ő csalja maga
után a közönséget. A tömeg hidegsége pedig azért fáj neki, mert jeges
vízzel önti nyakon az íróasztalánál eltöltött forró és szent órák
mámorát.
*
Az író útjának irányát négy különböző erő egyenközénye szabja meg. Az
ifjúság, a halál, az ember és a magány.
A szülőváros hegyeinek profilvonala, amely ifjúsága fölött uralkodott,
megadja élete sajkájának ritmusát, mint az oceán dagályhulláma. Az én
szülőházam, amelyet a padlásig megtöltöttek a könyvek, egy szép gótikus
templom tövében állott. Azóta sem találtam harangokat, amelyek olyan
édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely
olyan mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést.
Rabelais meséli, hogy Pantagruel kalandos útján olyan hideg vidékre is
eljutott, ahol megfagyott hangok hullottak le a levegőből. Az én
gyermekkoromban a verseci levegő teli volt megfagyott hangokkal.
Ágyúdörgés, lármaharang jajgatása, dobpergés, hazafias szónoklatok
pátosza, támadó vörössapkások csatadala, haldoklók hörgése – szóval a
negyvennyolcas évek hangzavara még ott keringett a háztetők fölött. A
békés svábok annakidején belezuhantak a bánáti harcok tűzfészkébe és
húsz esztendővel Világos után még hősies rémületben zakatolt a város
szíve. Csak szóba kellett ereszkedni valakivel az idősebbek közül és
rögtön kisült, hogy Damjanich katonája volt és a tűztől, amely a
lelkéből kicsapott, megolvadtak a megfagyott hangok és forró szózápor
alakjában zuhogtak le reánk.
Gyermekkoromban szülővárosom afféle paraszt Weimar volt, a múzsák
porfészke, ahol malacok visítoztak az utcán és törkölyszag áradt a
házakból. De mégis a múzsák szállóhelye volt, mert egy sváb polgár –
Isten tudja, miféle elfajulási folyamat áldozataként – kőszínházat
épített és nagy áldozatok árán jó színtársulatot játszatott. A mecenás
nem volt teljesen önzetlen: ha valamelyik színműben kiválóan nemeslelkű
és megható sorsú hős szerepelt, annak szerepét ő maga játszotta, sőt
olykor saját szerzeményű tragédiáit is előadatta, – az akkori verseci
ifjúság jóformán a színházban nőtt fel és én csodálatosnak találom, hogy
annak a nemzedéknek minden tagja, – egyetlen kivétel én vagyok! – azzá
lett, ami az apja és nagyapja is volt: rendes és dolgos polgárember.
Talán mondanom sem kell, hogy a mecénás, aki annyira rácáfolt a
szállóigévé lett sváb józanságra, hogy még képes élclapot is
szerkesztett a versecieknek, talán mondanom sem kell, hogy a szegények
házában fejezte be életét.
*
Mi emberek olyanok vagyunk, mint Saguntum városának polgárai: a
kegyetlen Hannibál, miután elfoglalta a várost, halálra ítélte minden
lakóját és mi most afrikai harcosok kopjavasai közt vonulunk a
vesztőhelyre. Hosszú menetben férfiak és nők, öregek és gyermekek,
nemesek és koldusok, – senki se számítson kegyelemre!
Az út a vesztőhelyig hosszú és a rabok közül ez is meg az is
megfeledkezik arról, ami reá várakozik.
A gyerekek vihogva lökdösődnek, fiatal leányok virágot szednek az út
szélén, valaki halkan penget egy gitárt, valaki pedig megmámorosodik egy
tüzes szempár pillantásától és felujjong: szép az élet! És mennek tovább
a vesztőhely felé.
De legkülönösebbek a férfiak, a tanultak és erősek. Köztük ádáz
versengés támad, hogy ki menjen elől, mint vezér és ki lépkedjen utána.
A gyülölettől szikrázó szemmel méregetik egymást, kezük ökölbe szorul…
És a pún zsoldosok, akik kopjanyéllel terelik a menetet, némán
vigyorognak…
A rabok közt van a költő is. Ő egy másodpercre sem veszi le szemét a
Halálról, aki ércsisakkal a koponyáján, fekete lovon léptet a menet
élén.
A költő tudja: Az égbolt nem volna oly tündérkék, a tavasz nem
illatoznék olyan szívfájdítón, a női szépség nem volna oly megindító, ha
Ő – sokatmondó hallgatással – ott nem lovagolna az alkony árnyékában.
Minden lélekzetvételünkkel búcsút mondunk a világnak. Minden lépéssel,
amit előre teszünk, elhagyunk egy darabot életünkből.
És jó, hogy így van, mert ha örökké élnénk, akkor hasonlók lennénk
azokhoz az egyiptomi istenekhez, akik állatfejet viselnek a kőtestükön
és az örökkévalóság kulcsát szorongatják markukban. Ha gondolkodni
tudnának a gőgös és gránitszívű bálványok, akkor irígykedve szemlélnék a
mi rövid meteor-utunkat, amelyben több a ragyogás, több a szépség és
több a halhatatlanság, mint az ő fakó örökkévalóságukban.
Mert a halál közelsége ad bájt és méltóságot az életünknek. A halál
teszi forróvá és édessé a napfényt. A halál a szépség, a halál a
mélység, a halál a költészet.
*
Nem lehet gyűlölni az embereket, mert meghalnak.
Az író szereti az embereket. De ez nem a kereszténység felebaráti
szeretete, hanem a vadász, a gyüjtő, a fölfedező szenvedélye.
Az emberek, akikkel a fogékonyság éveiben találkozik össze, sorsdöntő
befolyást nyernek a költői jellem kialakulására.
Ifjú éveimben sokat barátkoztam a császárhuszároknak nevezett első közös
ezred tisztjeivel. Meghódított a fiatal katonák egészséges és barbár
férfiassága, amely azt hitte, hogy a földi boldogság a ló hátán terem.
Első novelláimban és első színdarabomban bemutattam néhány huszártípust.
Az új hang tetszett és én megfogadtam, hogy beérem ennyivel, nem írok
több katonatörténetet. Nem is írtam. A császárhuszárok azonban
reinkarnálódtak, mint a teozófusok mondják, új testi alakban jelentek
meg az irodalomban, de a lelkük a régi maradt.
Mikor a kurucok korával kezdtem foglalkozni, az én császárhuszáraim
valamennyien Rákóczi fejedelem szolgálatába léptek. Ocskay brigadéros
senki más, mint a Dolovai nábob leányának gavallérja, Tarján Gida
főhadnagy, csakhogy szilajabb, a társas konvenciók által még kevésbbé
fékezett, – szóval: kuruc kiadásban. A huszártisztek lelke új tartalmat
nyert: megtelt azzal a keserűséggel, amelyet a nemzeti törekvések
reménytelenségének tudata váltott ki a kettős monarchia sok magyarjából.
A császárhuszárok különben későbbi művekben is fölbukkantak. Midőn
Bizánc szerzője meg akarta rajzolni Giovanni Giustianiani alakját, jó
ideig homályban tapogatódzott, de azután egyik huszárkapitány ismerősét
választotta modellnek és ekkor már könnyű kézzel mintázta meg alakját.
Egyébként a Pogányok pusztázó besenyő hadában is ott vágtatnak, az Élet
kapuja római zarándokai közt is ott vonulnak néhányan a hajdani
császárhuszárok közül.
*
Egy titokzatos, erjesztő és érlelő erő szólal bele a költészetbe: a
magány. Minden költő keresi időközönkint az egyedüllétet és jó annak,
aki a szabad természetben találja meg.
A költő nem a tájképfestő szemével nézi a természetet. Nem a színek és a
vonalak vonzzák, hanem valami, ami azok mögött lappang. A festő
gyönyörködik a természetben, a költő keres benne. Végeredményében talán
ugyanazt, amit nyolcesztendős koromban a padláslétrán ülve kerestem.
Nem akarok háládatlan lenni az élettel szemben, de azt hiszem, soha nem
voltam annyira költő, mint mikor megfeledkeztem az írásról és vitorlás
hajómmal a jóniai tenger kristálysivatagában bolyongtam. És soha nem
voltam annyira ember, mint mikor egynek éreztem magamat a hullámokkal, a
napfénnyel és a vonuló felhőkkel.
Goethe azt mondja: «… sok haszontalan dolog lóg rajtunk, egész
rongyköpönyeg, amelyet a megszokás, a hajlam, a szeszély és a
szórakozottság fércelt össze. Azért nem tudjuk megtalálni és
értékesíteni a legjobbat, amit belénk adott a természet.»
A hellászi naplemente káprázatos színpompájában, a jóniai éjszakában a
csillagos ég tündöklő hieroglifáit betűzve, a viharban megszólaló
titokzatos harag szavát hallgatva, gyakran éreztem azt az áhítatos és
fájdalmas nosztalgiát, a Goethe-féle «legjobb» után, amit a természet
belém adott. A honvágyat egy magasabbrendű élet után.
Nem találtam meg. Csak ültem gyermekkorom padláslétráján és az Élet hol
fakó, hol arany felhő alakjában gomolygott el a szemeim előtt.
De ennek talán így kell lennie. Küldöncök vagyunk, akik lepecsételt
levelet viszünk valahová. Hogy mi van a levélben, azt nem szabad
megtudnunk, majd csak a célnál. Ha mindent megtaláltunk volna, akkor már
nem lenne keresni valónk a világon. Élni annyi, mint keresni!
(1926.)