1.
Mr. Clissold nem élő ember, hanem regényhős, H. G. Wells új regényének,
_William Clissold világá_-nak hőse. A vénülő férfi az elmúlás
palotájának küszöbén áll és némi melanchóliával a szívében utolsó
szemlét tart elmúló élete fölött. Ez Wells regénye. De a visszafelé
pergetett filmnek alig egytized részét teszik Clissold életének külső
eseményei; a túlnyomó részt lelki élmények foglalják le. Clissold
beszámol azzal, amit egy hosszú életen keresztül tapasztalt és
elgondolt: ez az ő világa.
Élete gazdag volt sikerekben. Legalul kezdte (az apja mint sikkasztó
került a bíróság elé és mint öngyilkos végezte!) és magasra fölvitte a
polgári rangfokozat lajtorjáján: közgazdasági hatalommá lett
Nagy-Britanniában, az egykor porbaesett Clissold nevet megint fölemelte,
tiszteltté és irígyeltté tette.
Ezek után is emberi a hős keserű vallomása, hogy egész élete nem volt
olyan, amilyen lehetett volna, hanem tele volt céltalan küzdelmekkel,
haszontalan áldozatokkal és fölösleges szenvedésekkel. Hogy így történt,
annak nem Clissold az oka, hanem maga az élet, amelyet a civilizált
emberiség a mai napig elfelejtett «megorganizálni», hanem meghagyott
járatlan, veszedelmes vadonnak.
Bolondok farsangi ünnepe az élet, mondja a szerző, az ember csakhamar
fárasztónak, végül visszataszítónak találja. Mert a tudomány kicsinyes
eredményei, a tökéletes művészet, amellyel nagyritkán egy-egy zugban
összetalálkozunk, hacsak nem tekintjük azokat eljövendő nagyobb dolgok
előhírnökeinek, teljesen elégtelenek arra, hogy ilyen szörnyűséges
züllést megmentsenek az elkárhozástól.
A zsoltárköltő még azt hitte, isteni rendelés, hogy «a mi esztendeinknek
a java nyomorúság és fáradság» legyen, de Mr. Clissold úgy tudja, hogy
minden földi baj csak valami technikai mulasztáson fordul; azt mondja:
ma már lehetséges volna az embereket úgy vezetnünk és óvnunk, hogy
életük kezdettől végig kiegyenlített és derűs, tartalmas és alkotó,
eseménydús és boldog legyen. Szerinte úgy lehet formálni az életet, hogy
a halál ne jelentkezzék mint katasztrófa.
2.
Wells könyvének előszavában tiltakozik ellene, hogy az ő személyét
összetévesszék a hősével. Kétségtelen, hogy Clissold életfolyása nem a
Wellsé, de az is bizonyos, hogy lelkivilága egészen a szerzőé. Mert
olyan költő még nem élt a csillagok alatt, aki ennyire részletesen és
logikusan ki tudna eszelni egy neki idegen világfelfogást.
Tehát a nagy kiábrándulás, amelynek Wells vastag könyve a színhelye,
igazában egy zseniális és óriás népszerűségű író lelkében megy végbe. De
honnan vette magát a szörnyű blazírtság, amely ebből a papírcsomóból
árad?
Érdekes és jellemző, hogy ez is abból a záptojásból kelt ki, amelyet
Wilson elnök – Wells szerint «az ünnepélyes lúd»! – rakott a versaillesi
békekonferencia zöld asztalára. A világ, legalább az ántánt-világ,
akkoriban reszketett az _újjáépítés_ lázától. Mindenki mindent az
_újjáépítéstől_ várt! Lloyd George azt ígérte a katonáknak, olyan új
hazát fognak teremteni, amely méltó arra, hogy hősök lakjanak benne. A
világ kapuja tehát tárva-nyitva volt, jöhettek az új, nagy dolgok! De
nem jött semmi. Clissold szerint hiányzott egy ember, aki tudta volna,
miről van szó és mit kell csinálni. Lloyd George? A szerző kedvetlenül
legyint: az csak afféle «pompás dudva», óriás, hideg agyveleje van, de
az valahogyan nem fészkel a kellő helyén.
Az _újjáépítés_ jelszó maradt, amelytől később már a falra másztak az
ideges emberek, helyette felvirradt az adósságok korszaka. A bankok «az
adósságok halottas leplébe» varrták be a világot. A szerző azonban
megengedi, hogy a bankárok jóhiszeműek voltak, olyan jóhiszeműek, mint a
legyek, mikor petéiket a dögre rakják.
Csak egyet nem hajlandó megérteni: hogyan van az, hogy az állam, amely a
háborúban lefoglalta és céljaira használta föl százezrek életét, annyira
tisztelte a tőke jogait, hogy még ki is uzsoráztatta magát általa?
3.
Mr. Clissold, aki kozmopolita köztársaságinak vallja magát,
megállapítja: az _újjáépítés_ csődje után a világ megpróbálta, hogy
visszabujjon a lenyúzott bőrébe. (Ha egy angol ember világot mond, akkor
a brit birodalomra gondol.) Megint elővették a régi királyokat, a
díszegyenruhákat, himnuszokat, hivatali talárokat és parókákat. Wells
szerint ekkor kisült, hogy a régi rend a régi formák közt sohasem
nyerheti többé vissza hajdani állandóságát, sohasem kelthet többé
bizalmat, mert elvesztette hatalmát a lelkek fölött.
A szerző (az átlagos regényolvasó ízlése szerint: kétségbeejtő
lassúsággal) egymásután elérkezik a brit birodalom gigantikus
palotájának támasztó pilléreihez, amelyeket teherviselő képességük
szempontjából vizsgálat alá vesz. Mi nem követjük őt útján, nem is
veszünk tudomást Mr. Clissold életéről és kalandjairól, hanem saját
ösvényünkön sorra járjuk azokat a bizonyos pilléreket. Ha Mr.
Clissoldnak igaza van, akkor kivétel nélkül valamennyi elkorhadt és csak
a jó Isten tartja még egyensúlyban a kolosszális épületet.
A jó Istent azonban csak megszokásból emlegeti a szerző, egyébként az
atheisták balszárnyán áll és miként Anatole France, ő is szükségét érzi,
hogy a gúny mérgezett nyilaival lődözzön kevésbbé haladott embertársai
szívére, amelyben még az istenség gondolatát sejti. Az Úristent tréfásan
Mr. G.-nek nevezi. Mindenesetre szerencséje Mr. Wellsnek, hogy nem
kortársa Mr. Carlylenek, mert azt a választ, amit tőle _Miszter Dzsi_-re
kapott volna, évszázadok multán is megemlegetnék.
4.
Clissold-Wells azonban a földi istenekkel sem bánik kíméletesen.
Nagy-Britannia és Irország királyát, India császárát, nevén említve a
mostani uralkodót, «jelentéktelen és érdektelen embernek» mondja.
Egyébként komikusnak találja, hogy az uralkodóház tagjai minden érthető
ok nélkül állandóan utazgatnak, olykor skótoknak öltöznek és hogy a
család idősebb nagynénéit daliás lovasezredek tulajdonosaivá avatják.
Megvalljuk, ezt a hangot nem könnyű megszoknunk angol embertől. De a
törvényhozás másik tényezőjéről, a parlamentről sem nyilatkozik nagyobb
tisztelettel. Ő egyáltalában nem hisz abban, hogy választott
testületekkel valami okos dolgot lehessen végezni. Felső- és alsóház! –
kiált föl. Milyen átka a brit és amerikai alkotmány az emberiség
fantáziájának! (Mikor ezt a felkiáltást halljuk, akaratlanul is azokra
az időkre gondolunk, mikor nálunk a Szilágyi Dezsők angol parlamenti
precedensekkel zúzták össze politikai ellenfeleiket.) De Clissold most
azt mondja: tizenkilenc századdal Krisztus születése után azt hitték,
hogy holmi választás, bármilyen helytelenül hajtsák is végre,
elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közszervezetet kormányozzanak; éppen így
hitték tizenkilenc századdal Krisztus előtt, hogy a tavaszi magvetés
idején véráldozatot kell bemutatni. A népképviseleti rendszer tehát a
kor babonája!
De menjünk tovább! Mr. Clissold láthatóan meg van róla győződve, hogy a
hadseregben gyűlnek össze az emberiség legkeményebb és legsötétebb
koponyái. Kitchener egy mondatát idézi: A tankok, – mondta a brit
fővezér – a tankok sohasem lesznek egyebek, mint mechanikai játékszerek!
Az író hozzáteszi: A hadtörténelem szakadatlan krónikája a hivatásos
katonák csökönyös és vérengző tudatlanságának.
Ilyeneket hallottunk itthon is, az osztrák Hofkriegsrat idejében –
újszerű benyomást tesz azonban a szerző határozottsága, amellyel a pénz-
és bankemberektől elvitatja az intelligenciát. Nem is tudja elképzelni,
hogy volna a bankároknál valószínűtlenebb és furcsább felekezet. A pénzt
pozitív dolognak tekintik, mint a kutya a patkányt; ha meglátják, rögtön
rárohannak; egyébként azonban teljesen szűzek minden a pénzre vonatkozó
filozófiai kíváncsiságtól. A bankár- és pénzkörök fejedelmi jövedelmeket
fejnek ki olyan vállalatokból, amelyeket egyáltalában meg sem értenek.
Nagy vállalkozásaik, adósságaik, kölcsöneik, cselfogásaik és módszereik
nem egyebek, mint óriási gyerekeskedések és ezek nem lesznek kevésbbé
gyerekesek azáltal, hogy az egész világ szenved alattuk.
5.
Egy időben nálunk, a politikában csakúgy, mint az irodalomban, szokássá
lett, hogy az ifjúság fogalmát összekapcsolják a forradaloméval. (Sőt a
mi októberi forradalmunk nemcsak az ifjúság, hanem az éretlenség
hímporát is magán viselte.) Most azonban Wells, aki maga is forradalmár,
azt mondja a galileistáknak és a velük hasonszőrűeknek: az ifjúság
szelleme «középkori szellem», mert hirtelen, türelmetlen, szenvedélyes
és színpadias. Szerinte az ifjúság originalitása többnyire csak gyerekes
fejtetőre állítása a való világnak. Függetlensége pedig általában nem
egyéb, mint primitív szembeszállás a tanulás kényszerével.
A mai angol nevelési rendszert korhadtnak és pusztulásra érettnek ítéli.
Ez a rendszer szerinte olyan atmoszférával veszi körül a növendékeket,
amelyben a _jó tónus_ többet számít, mint a _nagy tett_. Azt vallja,
hogy minél kevésbbé ismeri a fiú az iskolában gyártott értékeket, annál
megértőbb lesz a való élettel szemben.
Különös ellenszenvet érez a brit világbirodalom nevelési rendszerének
két híres gócpontja, Oxford és Cambridge ellen. El kell jönnie az
időnek, kiáltja prófétai hangon, mikor Cambridge és Oxford nem fog
többet jelenteni a világ szellemi életében, mint Athos hegyének
szentélyei, vagy a tibeti Láma-kolostorok…
Oxfordnak egyebek közt azt is szemére veti, hogy ki akarja zárni
kebeléből az ifjú kommunistákat. Ebből minket főleg az a kedélytelen
megállapítás érdekel, hogy az angol felsőbb körök fényűző főiskolájában
kommunista diákok vannak!
6.
A regény széles és lassú folyásából kihalásztunk néhány aforizmát,
amelyek Clissold-Wellsnek a modern nőről való véleményét jellemzik. Ezek
a megjegyzések üdítők, mert azt bizonyítják, hogy az angolszász férfi,
még ha borotvaeszű szkeptikus is, asszonyokkal szemben meg tudja őrizni
a naivitását.
A döntő különbség, amelyet Mr. Clissold a nő régi és modern típusa közt
lát, abban nyilvánul, hogy a női tisztaság, értve az önmegtartóztatás
leküzdhetetlen erejét, amely valamikor a nő legféltettebb és alkalmasint
egyetlen kincse is volt, ma már nem is megy erényszámba. A regényhős le
is vonja ebből a tanulságot, amennyiben elbeszélése folyamán bevallja,
hogy neki igazán csak az olyan nők tetszenek, akik – mondjuk így –:
amélységből e melkedtek ki a magasabbrendű életbe.
Mr. Clissold különben megkockáztatja azt a nézetet, hogy a mai nők most
éppen azon vannak, hogy «a szexuális becsületesség új fogalmait
dolgozzák ki». Úgylátszik, mondja, ez a munka most éppen a kísérletezés
fázisában tart…
A rövid szoknyákban és a kurtára vágott hajban, igen helyesen, a nők
szabadságvágyának bizonyítékát látja, viszont azonban nem tudja hová
könyvelni azt a tapasztalását, hogy sokan közülök, «egészen fiatalok
is», úgy kendőzik az arcukat, mint a vén kokottok.
Úgy hisszük, hogy a nők, a kurtaszoknyásak és bubifejesek, folytatni
fogják buzgó experimentumaikat az új szexuális becsületesség terén, ha
pedig munkaközben eszükbe jut Mr. Clissold, akkor talán el fognak
mosolyodni.
Mindezekből látható, hogy H. G. Wells alapos munkát végez. Cserepekre
töri az Olimpust és földönfutókká teszi a régi isteneket. Ha lenn, az
alvilágban, még vannak megkötözött titánok, azok bizonyára örülni fognak
új kollégájuk forradalmi lendületének. Örömük azonban korai lesz.
7.
Mr. Clissold kissé nevetségesnek találja a királyság intézményét és
reménytelenül ostobának az egész népképviseleti rendszert. A katonaság
és az intellektus összeférhetetlen két fogalom, a pénz- és bankemberek
általában tudatlan szerencsevadászok, a hirlapírók különösen
jellemtelenek, fecsegők és hanyagok, az angol közoktatásügyi rendszer
pedig olyan csapni való, hogy az ifjúságra még előnyösebb, ha
egyáltalában nem is jár iskolába. A brit pedagógusok közül csak a
néptanítók egyik rétegét árasztja el virágesővel, azt hiszem azt a
réteget, amelyből a zseniális H. G. Wells emelkedett ki.
Egyébként pedig azt hiszi, hogy «a királyok, parlamentek, kongresszusok,
bíróságok, nemzeti lobogók és országhatárok» nemsokára a zsibvásárra
kerülnek.
Miután így cserepekre törte és ronggyá tépte mindazt, ami az egyházi,
állami és társadalmi leltárból kezeügyébe esett, a jól végzett munka
tudatával leszáll a radikális mélységekbe, ahol a megláncolt titánhad
csikorgatja fogait.
A szociáldemokraták, ha annyit tudnának csak Clissoldról, mint amennyit
elmondtunk róla, bizonyára kedves kötelességüknek ismernék, hogy
köszöntsék benne a szövetségesüket. Esetleg diadalívvel fogadnák,
amelynek tetejét az a bizonyos nemzetközi vörös plakátember ékesítené.
8.
Rosszul ismeri Mr. Clissoldot, aki azt hiszi róla, hogy békésen el tud
menni egy ártatlan plakátember mellett, legyen az vörös, fehér vagy akár
zebraszínű. Nem, ő rögtön megindítja az ellenségeskedést a szociálisták
kalapácsforgatója ellen. Azt mondja, annak nincs köze semmiféle ismert
munkástípushoz, hanem hatalmas izmaival, kicsi fejével és rettenetes
kalapácsával világosan kifejezi «a korlátolt entellektüell elfojtott
vágyát az erőteljes férfiasság után.» Más szóval: a vörös fickónak
intellektus-bűze van és aki nemzette, az föltétlenül szűkmellű ember
volt, cvikkert viselt az orrán, sok cigarettát szítt és íróasztal
mellett ült.
Clissold egyáltalában azt hiszi, hogy a mai elméleti szocializmus nem az
elnyomott munkásság, hanem a nagyravágyásukban csalódott tudósok és
féltudósok terméke. A munkások nagy érdemeket szereztek a tudományos és
a technikai haladás körül, de a szociáldemokrata elméletek kiépítésében
egyáltalában nem vettek részt. Ez részben jómódú emberek munkája volt,
akik rendet akartak teremteni a gazdasági zűrzavarban, részben
elkeseredett tudósoké és megvadult diákoké.
Clissold szerint a szociáldemokráciának eleinte az volt a célja, hogy
nagyvonalú, igazságos világrendet teremtsen. Marx azonban, «az elfogult
és májbeteg szobatudós», megalkotta az irígység és a megtorlás
rendszerét. A Marx-féle internacionálé a gyűlölet világszolidaritása,
amely eleve örökös sterilitásra itélte önmagát. Nem is akarja
megváltoztatni a régi rendet, csak maga akar elnyomóvá lenni
elnyomottból.
Marx igen leegyszerűsítette a maga feladatát, midőn a gazdasági
zűrzavart _rendszerbe_ kényszerítette és midőn a társadalmat
_osztályokra_ tagolta, bár a legtöbb ember nem illik bele egyik
osztályba sem. Clissold szerint a proletariátus és a burzsoázia teljesen
meghatározhatatlan osztályok, a kapitalista rendszer pedig, amelyről
annyit fecsegtek, üres rögeszme. Lesujtó gondolat, hogy korukat állandó
izgalomban tartották olyan harcok, amelyeket nem egzisztáló
rendszerekért vívtak.
9.
Clissold hevesen tiltakozik az ellen, hogy az orosz forradalmat a
Marx-féle tanok győzelmének tekintsék. Ha Marx föltevései beváltak
volna, akkor a szociális forradalomnak Angliában, vagy a nyugati ipari
központokban kellett volna kirobbannia.
Az orosz katasztrófa nem volt egyéb, mint a cárizmus megsemmisülése
saját fegyvere, a felbomlott hadsereg által. Az orosz kommunisták, akik
a hatalmat igen ügyesen kezükbe ragadták, nem voltak munkások, nem is
voltak proletárok, – ilyenek nincsenek is Oroszországban! – hanem az
entellektüellek maréknyi csapatja, amelyet a fiatal munkások, a diákok
és matrózok támogattak. A kommunizmusnak nincsen semmiféle rendszere. A
kommunizmus nem egyéb, mint tagadás, vacuum, amely azt szimulálja,
mintha neki valami terve volna.
Marx három egymásra következő nemzedékkel el tudta hitetni, hogy a
tömegekben a teremtő erők óriási készletei vannak felhalmozva. De abból
az igazságból, hogy súlyosan dolgozó emberek nyomorúságban élnek, még
nem következik, hogy képesek komplikált társadalmi újításokat
végrehajtani. A tömeg, ha kellően felizgatják, fel tudja borítani a
rendet, de újat teremteni nem tud.
Ezek a gondolatok nem mondhatók éppen újaknak, de bizonyos, hogy Mr.
Clissold szikrázóan elmés és mulatságos formában tudja őket
felvonultatni. Az ember szinte megsajnálja a szegény, jó bolsikat.
10.
Mikor már idáig érkezett, egyszerre szembe találja magát a nagy
Semmivel. Rombolni annyi, mint építeni, mondja Hegellel, a májbajos Marx
és az epés Clissold kedves filozófusával. De vajjon mi épül a
Clissold-féle _vacuum_ helyén?
Világköztársaság! – mondja egyetlen szóval.
Meglepő, hogy ettől kezdve Mr. Clissold egyszerre nagyon halk és
bizonytalan hangon beszél, még harapós szatirája is megszelídül és
érvelése valósággal naiv lesz.
Egy nyilvános összeesküvésről beszél. A nagy tömegtől nem vár semmi okos
dolgot, nem is demokratikus, hanem arisztokratikus forradalom kell neki,
amelyet az intelligens kisebbség csinál a tömeg és a mai kiváltságosak
ellenére. (Hogyan képzelendő ez, nem világlik ki a regényből.) Az új
világrendet tudósok, szellemi munkások, a nagyipar és a bankok
vezérférfiai, politikusok és ujságírók egyetértő munkájától várja. Mivel
azonban nem tart sokat mindezekről az emberekről – a pénzembereket
tudatlan kalandoroknak, az ujságírókat jellemtelen fecsegőknek mondja –,
a nagy reform csak úgy jöhetne létre, ha előbb megreformálná valaki a
reformátorokat. Ez meglehetősen komplikált módszer, de Clissold–Wells
azt mondja: föltétlenül meg kell lennie, különben egészen biztos a
civilizáció bukása, sőt az emberiség pusztulása. Lehet, hogy ez az
argumentum forradalmasítani fogja a nagyiparosokat és a bankárokat.
11.
A forradalmi taktika, amelyet Clissold ajánl: nem kell a meglevő
kormányok ellen föllázadni, elég, ha megvetően félretolják és
feleslegesekké teszik őket. Szerinte a nagyiparosoknak és a bankároknak,
akikre leginkább számít, már most is van annyi hatalmuk, hogy meg tudnák
akadályozni a háborúkat és diktálni tudnának a politikában.
A világköztársaságról azt mondja: az senki ellen nem fog harcolni, csak
az idő, a távolság és a halál ellen. Egyébként úgy fog különbözni a
régebbi államoktól, mint az autó a parasztszekértől. «Felesleges, hogy
valami látható állatot fogjanak eléje, császárt vagy elnököt, de az
emberiség parlamentjére sincs semmi szükség».
Elismeri, hogy minden emberi közösség alapja az erőszak, de ő a katona
helyébe a rendőrt akarja állítani. Miközben a nemzetközi rendőrség
gondolata mellett kardoskodik, argumentumnak fölemlíti a magyar
államrendőrséget. «A bűnösök egy csoportja, melynek romantikus és
politikus pretenziói voltak, Magyarországon francia pénzt hamisított; a
francia és a magyar rendőrség becsületes összeműködése lehetségessé
tette, hogy elfogják őket».
Azután egyszerre mintha fejbeütnék a nyájas olvasót: William Clissold
világa hirtelen elsötétül, mielőtt részletesebben kifejthette volna,
hogyan kell «az egész emberiség anyagi életét a nagy szervezetek
koncentrációja által a föltétlen becsületesség atmoszférájában
egyszerűsíteni», a hős egy váratlan autószerencsétlenség áldozata lesz.
Igen, meghal. Utolsó szavai: Ezt finoman csinálta Miszter Dzsi! – És mi,
akiket elképeszt a felelősség elől való megugrásnak ez a hallatlan
módja, csak azt sajnáljuk, hogy Miszter Dzsi nem avatkozott bele ilyen
módon már akkor, mikor Mr. Clissold megkezdte a följegyzéseit.
12.
Nem foglalkoznánk ilyen bőven William Clissold világával, ha nem tudnók,
hogy a könyvnek most divatja van. Wells sok zavarosfejű és félművelt
olvasója el van ragadtatva a szerző ötletes kritikájától, a szkepszis és
a merész bírálatok hazájában nem egy ifjúember hiszi, hogy megtalálta a
maga ködös gondolatainak gránit kiadását.
A könyvre azonban ráillik az, amit Clissold a kommunizmusról mond:
üresség, amely azt szimulálja, mintha terv volna.
Budapesten hallottuk azt a mondást: szellemesnek lenni annyi, mint
rágalmazni. Wells csakugyan a szellemességnek ezt a fajtáját kultiválja.
Ő minden gondolatot és minden intézményt darabokra tép, legtöbbnyire az
igazság erejével, mert hiszen minden emberi alkotás, a királyság
csakúgy, mint a szociáldemokrácia, tökéletlen és kihívja a bírálatot. A
meglevőt lerombolni azonban csak annak van joga, aki jobbat tud a
helyébe állítani.
Wells az építésben naiv kontár. Ez a formátlan, vértelen és erőtlen
valami, amit a mai világrend helyébe akar állítani, mélyen alatta áll a
szocialista irodalom kamaszéveiben keletkezett utópisztikus regényeknek,
amelyeket szárazlelkű, gyalogos költők izzadtak könyvvé.
Mindenesetre gondolkodóba ejtő, hogy az angol könyvkiadók most már ilyen
nyomtatványokat is küldenek a kontinensre. Nem tudjuk, vannak-e a
csatornán túl nagy számmal, akik kedvüket lelik az efféle olvasmányban?
Nagy-Britannia robusztus ereje jóval többet elbír a szkepszis mérgéből
is, mint más nemzet, de ha figyelemreméltó számmal vannak ilyen
Clissoldok, akkor az mégis csak betegség, amelyet a brit életerőnek le
kell küzdenie.
Ha a nemzeti energia először a legműveltebb népeknél mállik szét, annak
következménye nem a világköztársaság, hanem a kultúrától és a
szkepszistől kevésbbé érintett barbár népek felülkerekedése lehet.
(1928.)