alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?
Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport
kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy
csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a
nyoma.
– Oh, morfium, – kiáltott fel Ágnes ijedten.
Géza megdöbbenve állott fel és odament Rappaporthoz. Ágnes is felállott.
– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy
körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.
Leültek.
– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas
részvéttel.
– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes
alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi
idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom
se melegre, se hidegre nem reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy
négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.
– Emlékszem rá.
– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem
lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni…
a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt,
teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten,
beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a
furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy
áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még
egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.
– No de azután? – kérdezte Géza.
– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni.
Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a
morfiumot. Itthon aztán az idegfájdalmam nem is igen jelentkezett már,
de a morfium kellett. Bágyadt lettem, nyomorék lettem nélküle. Szürke
lett az arcom… azt mondtam, fel kell frissitenem egy kis vizzel…
– Hogyne, – szólt Géza. – Hihetetlen volt a változás, és én ostoba,
belenyugodtam abba, hogy a friss viz teszi azt a csodát.
– Igen. Néha az az érzésem, hogy végem van nélküle. Most is… ha…
Az arca elszükült és nyugtalan szemmel nézett körül. Ágnes felugrott,
odament hozzá és rátette a kezét a vállára.
– Nem. Kedves Rappaport, nem. Az én kedvemért. Azt mondta, hogy az én
kedvemért le tudna szokni róla.
Rappaport idegesen nedvesitette meg a nyelvével az ajkát és szomjasan
nyelt néhányat.
– Igen, Ágnes, – mondta tikkadtan. – De csak akkor, ha… Tudja, az utóbbi
napokban… rossz napjaim voltak. Megijedtem. A szivem vert egy kicsit
össze-vissza. De az nincs is összefüggésben a morfiummal. Semmi köze
hozzá. A morfium tulajdonképen nem is olyan veszedelmes. A pupillát
összehuzza. Istenem, nekem elég egy ilyen szük pupilla is. Még ez is
tulságosan nagy egy ilyen alávaló világ számára. Igen… nekem kedvem telt
a világban azelőtt… talán ezután is… hát hiszen a morfiummal szépen
elélhet az ember ötven esztendeig is. Nem igaz? Az egyik ember az
alkoholt szereti, a másik a morfiumot. Lehettem volna én végre
ópiumszivó is. Ha keletre kerültem volna, lettem volna is. Mindig nagyon
érdekelt.
Ágnes fájdalmas figyelemmel hallgatta, azután szeretettel és anyáskodó
szigorral kezdte magyarázni, hogy le kell szoknia a morfiumról és hogy
igenis, le is fog szokni. Rappaport egy ideig hálás mosolygással
hallgatta, azután az arca ujra elszürkült és a szeme nyugtalan lett.
Felállott és azt mondta, hogy fáradt és hazamegy. Ágnes próbálta
visszatartani, de nem lehetett. Elbucsuzott és elment.
– Még ki se ér a kapun, – mondta Ágnes – és már előveszi a Pravazt.
Szomoruan néztek egymásra, azután lassan és szótlanul felmentek a
második emeletre. Mikor felértek és Géza lesütött szemmel jó éjszakát
kivánt, Ágnes megfogta a kezét.
– Én ma voltaképen magával és magáról akartam beszélni, – szólt
csendesen.
Géza megrázkódott az izgalomtól.
– Maga miért nincs én hozzám bizalommal? Maga miért nem mond el nekem
mindent?
Géza nem tudott felelni.
– Én azt akarom, – mondta Ágnes lágyan – hogy nekem mindent elmondjon.
El fog?
– Igen.
– Mindent?
– Mindent, – felelte Géza engedelmesen. Ágnes megszoritotta a kezét és
elment. Géza bement a szobájába, lázas feszültség kinozta és lassanként
fájni kezdett a feje.
XV.
Az idősebb Molitor elutazása napjának a reggelén egy utolsó
beszélgetésre félrevonta Gézát.
– Még meg akarom tőled kérdezni, fiam, – mondta. – Zoltán halálával
megüresedett a mandátuma is. Nem volna-e most ambiciód, hogy te
képviseld Trakostyánt?
Géza elgondolkozott. Most alkalma lenne rá, hogy olyan helyre jusson,
ahonnan messze elhallatszik a szava.
– Milyen programmal? – kérdezte töprengve.
– Holnapra van összehiva az értekezlet. Az a néhány uriember a
kerületből, aki dönt, mind ott lesz. Velem kellene utaznod és ott aztán
megállapodnánk benne, hogy melyik pártnak a programmjával lépnél fel.
– Ott állapodnánk meg benne? – kérdezte Géza rémülten.
– Igen. Miért csodálkozol ezen? A mi viszonyaink olyanok, hogy mindig
alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Igy óvhatjuk meg csak azokat a nagy
nemzeti érdekeket, amelyeket meg kell óvnunk. A programm és a párt
külsőség. A lényeg épségben marad: a nemzeti szempont megóvása.
– Köszönöm, – mondta Géza halkan. – Igy nem kérek belőle.
– Gondoltam. Akkor alighanem én vállalom majd…
Tovább beszélgettek. Politikáról volt szó és a beszélgetés észrevétlenül
hevesebb és hangosabb lett. Az idősebb Molitor végre széles
kézmozdulatot tett.
– Fejezzük be, – mondta nyugodtan. – Egymást meggyőzni nem tudjuk, minek
sebeznők meg egymást. Én minden meggyőződést tisztelek és nem jutna
eszembe, hogy a tiedet bántani vagy megalázni akarjam. Csak… azt meg
kell mondanom… hogy nekem… fáj azt látnom, hogy… te nem vagy magyar
többé.
Géza meglepett és kinos fájdalommal nézett az apjára. Ez a panasz sziven
sebezte, mert borzasztóan igazságtalannak érezte, mert tudta, hogy az
apja komolyan veszi és mert épen ezzel szemben tehetetlen volt. Az apja
figyelmesen nézte az arcát és hirtelen enyhiteni igyekezett azt, amit
mondott.
– Legalább is nem ugy, mint ahogy mi voltunk és mint ahogy mi értjük a
magyarságot. Lehet, hogy az a szokás ki is csúfolható, hogy a mi
családunkban nemzedékek óta mindenki csak ősmagyar neveket hord; mi
azonban igy akartunk magyarok lenni: a végső következményekig, a vérünk
utolsó cseppjéig, ezen a világon és a másvilágon. Megengedem, hogy ezen
csufolódni is lehet, de te viszont koncedáld azt, hogy te nem vagy igy
magyar többé. Ugy-e nem?
– Nem, apám, – mondta Géza halkan – igy nem.
Az idősebb Molitor szeretettel átkarolta a fiát, ráveregetett a vállára,
azután vele együtt visszaindult a többiekhez. Elbucsuzott tőlük azzal,
hogy nemsokára visszajön Budapestre. A bucsuzás nagyon barátságos volt.
Különös melegséggel vett bucsut Ágnestől az idősebb Molitor. Azután
kimentek a pályaudvarra. Géza feszült szórakozottsággal beszélgetett az
apjával. A lelke tele volt szomorusággal és nyugtalansággal.
Tehetetlennek és megsebzettnek érezte magát. Nem lett volna szabad
nyugodtan türnie, hogy igy kisiklik kezéből megint egy nagy lehetőség.
És miért nem tudta az apját meggyőzni, a maga számára megnyerni, a maga
gondolatvilága számára meghóditani? Milyen tehetetlennek kell neki
lennie, ha szivében ezzel a tengeráradásu szeretettel a hazája és a népe
iránt, a tulajdon apját arra a vádra inditja, hogy ő nem magyar. Az
idősebb Molitor lefoglalta a helyét a vasuti kocsiban, azután leszállott
még egy percre.
– Édes fiam, – mondta nyugodtan – nem tudlak itthagyni egy
figyelmeztetés nélkül.
Géza felriadtan nézett rá.
– Vannak ügyeid, amelyekbe nem szivesen szólok bele, soha nem is szóltam
bele; de most egészen röviden és minden részletes megokolás nélkül meg
kell neked mondanom: ne játszd el, – ne szalaszd el ezt a lányt.
Géza kinos készülődéssel fogott bele valami feleletbe.
– Ne felelj. Ne is beszéljünk róla többet. Ugy teszel, ahogyan jónak
látod. De én véteknek éreztem volna, ha e nélkül a figyelmeztetés nélkül
utazom el. – Most még nincs későn. De – vigyázz, nehogy az orrod elől
elvigye valaki.
Nagyon melegen megölelte Gézát, beült a helyére és a vonat azután
elindult. Géza nekiindult a városnak és céltalanul bolyongott az
átmelegedett utcákon. Összezuzottnak és megalázottnak érezte magát és
mindenekfelett fáradtnak és reménytelennek. Hová induljon? Minek bolyong
itt utcáról-utcára és hónapról-hónapra és évről-évre? Mire vágyódjék és
minek fog még valaha örülni?
Déltájban izzadtan és kimerülten megérkezett a Molitor-palota elé. Egy
percre megállott a ház előtt és figyelmesen végignézte. A tuldiszitett
nehéz renaissance-épület sulyos párkányaival és ablakoromzataival
nehezen és szótlanul állott a bő májusi napsütésben. Gézát fájdalmasan
ingerelte a nehéz épület tolakodó és rut pompája, de az egész házat
ugyanakkor megrokkantnak és szánalomraméltónak is látta. Az oromzatai
csorbák, a párkányai letöredezettek, szánalmas vakolata megkopott és
felrepedezett, az ablakok fája elvásik. Miért? Mert az öreg Molitor
Árpádnak az volt a meggyőződése, hogy háboru alatt nem szabad
hozzányulni? Nem azért. A ház is beteg. A benne lakó hazugság
sorvasztja. Feloszlóban van. A téglát szenvedő lelke ki akarja
feszegetni arról a helyről, ahová lekötötték. A ház nem akar tovább
élni.
Csendes borzongással lépett be a hüvös kapualjba és fáradtan ment
felfelé a lépcsőn. Amikor az első emeletre ért, megállott és nyugtalanul
körülnézett. Nem tudott tovább menni. Egy inassal elkérette az öreg
Molitornétól Zoltán szobájának a kulcsát, lassan odament a folyosó
végére, kinyitotta az ajtót és akadozó lélegzettel belépett a szobába.
Az ablakon ömlött be a déli nap. A butorokon és a padlón vékony porréteg
volt. Az egész szoba rejtelmes, nyugodt derüvel nézett Gézára. Géza
elfogódottan tett néhány lépést előre. Itt feküdt Zoltán a szőnyegen: az
asztal és az iróasztal között. A feje közelében ott volt a padlón néhány
vércsepp és a piros vércseppek körül egy sötét folt a barna
perzsaszőnyegen. A vércseppek nyoma meglátszik még, ha nagyon keresi az
ember. Meglátszik a másik, nagy sötét foltnak egészen halvány nyoma is.
Mi volt ez a folt? A vizsgálat kideritette, hogy csak viz lehetett;
esetleg valami alkoholtartalmu ital, amelynek az alkoholtartalma
elpárolgott.
Az iróasztalon ott állnak még a hollandi likőrrel telt üvegek. Ezekből
ivott volna Zoltán azon az emlékezetes éjszakán? Éjszakai vendégét várta
volna velük? Amikor vendége nem jött, akkor nyult volna hozzájuk? A
rendőri nyomozás feltételezte, hogy a sötét folt kiloccsant alkoholtól
származik. Hogy Zoltán ivott, megszédült, a palackot még vissza tudta
tenni a helyére, ő maga se tudta, milyen sulyos a sérülése, oda akart
menni a tükör elé és közben már végig is esett a szőnyegen és egy perc
alatt vége volt. Igy történt?
Körülnézett a szobában és a napfényes, világos szoba rejtelmes derüvel
nézett rá vissza. Melyik az a szegletes butor, amelybe az elszédült
Zoltán belevághatta a fejét? Az asztal? Az iróasztal? Az ágy? Mind a
háromnak vannak szögletei, de egyik se tud a titokról beszélni. Makacs
elszántsággal vizsgálta sorra a butorokat, mintha arra próbálná
kényszeriteni őket, hogy beszéljenek, és a tekintete egyszerre megütődve
állott meg az iróasztal felett. Mi az ott az iróasztalon, a likőrös
palackok mellett, a papirvágókés, a szivarvágó, a levélnehezék és a
cigarettás doboz társaságában? Egy gyujtószerszám. Csillogó kis
ércskatulya. Automatikus gyujtó. Kié ez? Zoltánnak is volt ilyen
automatikus gyujtója? Minek lett volna neki? Katonák vásároltak ilyen
holmikat; ő vásárolt ezerkilencszáztizennégy nyarán ilyen
gyujtószerszámot egy galiciai városban és negyedfél évig hurcolta
magával lövészárokról-lövészárokra és azután itthon is, mert
hozzászokott és megszerette. Most is itt lesz a zsebében.
Belenyult a zsebébe, azután végigkutatta minden zsebét. Nincs itt. Fent
van a szobájában. Fent van vajjon? Mikor volt utoljára a kezében? Egy
héttel ezelőtt, egy gyötrelmes és izgalmas ébredésekor ott volt a
gyujtószerszám leesetten az éjjeliszekrény mellett. Azóta? Azóta nem
tudja hol van. Odament az iróasztal mellé, föléje hajolt a kis
ércskatulyának és sokáig nézte, mintha nem merne hozzányulni. Azután
összeszoritott foggal, elszántan és óvatosan a kezébe vette. Hányszor
érezte a sima ércet igy a kezében, amikor az idegességének odakint
valami játékra volt szüksége. Benyult a zsebébe és ezzel játszott.
Téglaalaku kis ércdoboz. A jobboldalán egy gomb. Ha megnyomja az ember,
a teteje felpattan és a kovából szikra ugrik át a sárga gyujtózsinórra.
Az alsó végén kis préselt betükkel ez áll: Patent. Austria. A készülék
teteje felpattant a kezében, a szikra balról átugrott jobb felé, de a
zsinór nem gyulladt meg. Persze, hogy nem gyullad meg. Fel kell
csavarni. Hány ilyet használt már el? Ez a tizedik sárga zsinór, de ez,
amelyet Triesztben olyan nehezen szerzett meg, ez is elfogyóban van már.
Megdermedve nézett rá a csillogó holmira. Miért gondolkozik ő erről a
gyujtókészülékről ugy, mintha az övé volna? Az övé fent van valahol a
szobájában. A gyujtókészüléket a kezébe szoritotta, sietve bezárta a
szobát és felrohant a maga szobájába. Lázas haraggal kutatta át az egész
szobát, az éjjeli szekrényét, az iróasztala fiókjait, a ruhás
szekrényeit, de az ő gyujtószerszámját nem találta sehol. A másik ott
feküdt az asztalon és hangosan csillogott a napfényben.
Géza szédülni kezdett. Mégegyszer átkutatta a szobát, azután kábultan
végigfeküdt a diványon. Nem tudott volna talpon maradni. Elgyengült
szeme előtt reszketve forgott minden; behunyta a szemét és lehunyt
szempillái mögött a remegő képek ugy kergették egymást, mintha álmodnék.
Egy ideig attól tartott, hogy elveszti az öntudatát, azután nehány nagy
lélegzettel ura lett a gyengeségének. Halk fejfájása támadt, de megint
tudott gondolkozni. Az most már bizonyosnak tekinthető, hogy ez a
gyujtószerszám az övé. Ebben voltaképen egy másodpercig se lehetett
kételkedni. Hogyan került a Zoltán szobájába? Egyetlen egy magyarázat
lehetséges: az ő zsebéből esett ki akkor délelőtt, amikor lehitták a
Zoltán halála hirével és ő végignézte a rendőrség munkájának a
megindulását. Benyult volt a zsebébe, idegesen játszott vele; a
tüzszerszám kiesett, ő nem vette észre; később megtalálták, azt hitték,
hogy hozzátartozik a szivarvágóhoz és a cigaretta-dobozhoz és feltették
az iróasztalra. Ez az egyetlen lehetőség.
De hiszen ez az egyetlen lehetőség a legnagyobb mértékben valószinütlen.
Ő akkor délelőtt az egész idő alatt az ajtó mellett állott és egy
pillanatra nem ment az iróasztal közelébe. Ha akkor esett ki zsebéből a
tüzszerszám, – lehet-e azt feltételezni, hogy az ajtó mellől oda vitték
volna az iróasztalra? Rendőrszemeknek ne tünt volna fel, hogy a
tüzszerszám milyen valószinütlen helyen van? Az ajtó mellől odavitték
volna az iróasztalra? Lehetetlen. De máskor viszont ő ki nem ejthette.
Hónapok óta nem volt a Zoltán szobájában. Milyen lehetőség marad
eszerint tehát? Semmilyen. Ha csak azt fel nem tételezi, hogy az a
rejtelmes éjjeli látogató, aki az ő szobájában járt és ezt a
tüzszerszámot az éjjeli szekrényről egyszer a földre dobta, akkor
éjszaka… vagy azóta valamelyik éjjel… ujra itt járt… és…
Őrület. Nagy nehezen urrá lett a rémült borzongása felett, de azután
borongó kábulat ereszkedett az agyára, mint egy nyárvégi zivatar
sárgásbarna alkonyati félhomálya. A gondolatait nem tudta végiggondolni;
képek villantak fel a szeme előtt és eltüntek és egymásba folytak; az
öntudata rémüldözve és ájuldozva botorkált ide-oda. Egy óra hosszat
feküdt igy a diványon; végre ebédelni hivták. Ekkor felállott. Az az
érzése támadt, hogy le kell mennie az ebédhez; ezzel van valami célja;
ezzel el fog érni valamit. Lement; az ebédet azonban hallgatva ette
végig és nem tudta, miért jött le voltaképen. Az ebéd végén Ágnes igy
szólt:
– Szüksége van még… annak a szobának a kulcsára?
– Igen, – felelte habozva Géza.
Lesütötte a szemét, hogy ne kelljen az Ágnes szemébe néznie és ebéd után
sietve felment a szobájába, hogy Ágnes beszélgetést ne kezdhessen vele.
Ekkor erősebbnek érezte magát, tisztább fejünek és határozott
akaratunak. Gondolkozni kell. Zoltánt megölte valaki, az bizonyos. Nem
lehet olyan legyürhetetlen feladat: megállapitani, hogy ki ölte meg. A
lehetőségek köre végre is elég szük; aránylag csekély számu kombináció
lehetséges; ezek közül a kombinációk közül egy logikusan gondolkozó
ember ki tudja majd választani az igazit. Nézzük csak. A május
tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel Noszlopy kapitány az
őrködésnek uj rendjét léptette életbe. Az őrök egész éjjel ott tanyáztak
a lépcsőházban. Ők ellenőrizték egymást; mindenki másnak pedig rajtuk
keresztül kellett volna az első emeletre feljönnie. Minthogy pedig
rajtuk keresztül senki se jött át, a gyilkosságot csak azok közül
követhette el valaki, akik már fent voltak az első vagy a második
emeleten. Meg volt lepetve, hogy ez milyen egyszerü. Most értette meg
hirtelen azt is, milyen vágyódással és milyen határozott céllal ment le
az ebédhez: ujra bele akart nézni minden arcba és minden szembe,
melyiken fog valamely jelet meglátni, – a gyilkosság jegyét. Ha ezeket
az arcokat végigkutatta volna, melyiken látta volna meg a Kain bélyeget?
Sorra kell venni őket; és abból kell kiindulni, hogy senki sem állhat
kivüle a vizsgálódásnak vagy felette a gyanunak. Ebben a percben kell,
hogy mindenki gyanus legyen. Tehát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára
virradó éjszakát Zoltánon kivül a második emeleten és az első emeleten a
következők töltötték el: özvegy Molitor Györgyné, Molitor Ágnes, Molitor
Marianne, Molitor György, azután Lindwurm Péter és Noszlopy István.
Végül ő maga: Molitor Géza. Egyenként és külön-külön: mi szól ezek
ellen? És mi szól mellettük? Melyikük lehetett a gyilkos?
Először: özvegy Molitor Györgyné. Csak semmi érzékenykedés és semmi a
priori itélet. Ha vádolni akarnám, akkor a következőket mondhatnám:
annyi jelét adta annak, hogy epedve vágyódik a nagy vagyon után, hogy
bár törékeny, félénk és szelid öreg asszony, igenis számolni lehet azzal
az eshetőséggel, hogy az arany szomjától elkábulva – talán a gyerekei
érdekében – ilyen cselekedetre ragadtatta magát. A gyerekei érdekében!
Lehetséges például, hogy értesült az Ágnes szándékáról. Lehetséges, hogy
végre felismerte a Marianne-t fenyegető veszedelmet. Ez bőségesen elég
ok lehetne. Az, hogy a rá eső vagyonrészről olyan könnyen lemondott,
inkább ellene szól, mint mellette. Igy azzal mentegethetőzhetik önmaga
előtt, hogy mindent a gyerekei érdekében tett.
Ez a vád. Mit mondhat a védelem? A védelem azt mondhatja, hogy ha Ágnes
nem lehetett a gyilkos, akkor nem lehetett az öreg Molitorné se. Éjjeli
fél tizenkettőtől körülbelül kettőig beszélgettek, azután az egymás
kezét fogva aludtak el. Ha akár ő, akár Ágnes követte el a tettet, akkor
fel kell tételezni, hogy a másik is tud a dologról. Hogy legalább is
utólag összebeszéltek és pontosan megállapitották, mit fognak vallani.
Valószinü ez? Lehetséges ez? Lehetetlen. Ágnesre nézve még valamennyire
elképzelhető, de az öreg Molitornéra nézve elképzelhetetlen. Hogy ő a
gyerekével összeesküdjék… remegés nélkül hazudjon… a feszület előtt
hajlandó legyen megesküdni? Lehetetlen.
Menjünk tovább. Marianne. Zavaros, fiatal lélek; ingadozó és féktelen.
Ha például valami módon megtudta azt, hogy Ágnes Zoltánhoz igérkezett,
bizonyos, hogy ezen mértéktelenül felindult. A Zoltán halála után
jelentkezett bánkódása lelkifurdalás is lehet. Mindez lehetséges. Ezzel
szemben bizonyos, hogy tizenkettő és fél három között nyugodtan és
fiatalos, mély álomban aludt az ágyán. Félhárom után? Amikor az öreg
Molitorné és Ágnes elaludt? Akkor észrevétlenül kilopózhatott a
szobából. De a gyilkosságnak egy és két óra között kellett történnie, és
a tettes már egy órakor lent volt az első emeleti folyosón, mert hiszen
a lámpát pontosan egy órakor eloltotta. Marianne tehát nem.
Gyuri? Az egész gondolatvilágát detektivtörténetek töltik el. A
fiatalsága semmit se jelent; ellenkezőleg: ez a fiatalság valószinüvé
teszi, hogy az egyszer megszületett szándéknak csak gyenge, morális
gátlás állott utjában. Az elsápadt összeroppanása akkor, amikor a Zoltán
holttestét meglátta, inkább ellene szól, mint mellette. Lehetett-e
Gyuri? Nem lehetett. Az öreg Molitorné szobája mellett levő szobában
alszik. Az egyik szobából ajtó nyilik a másikba. Az anyja fekteti le. Az
anyja a folyosóra vezető ajtót belülről bezárja, azután átmegy a maga
szobájába és lefekteti Mariannet. Ha még lemegy a hallba, akkor ennek a
szobának az ajtaját kivülről zárja be. Mikor később feljön, még egyszer
átmegy a másik szobába és megnézi, nem takaródzott-e ki Gyuri. Az átjáró
ajtó egész éjjel csak be van hajtva. Az öreg Molitorné a fia minden
mozdulatát hallja. Tizenegy óra és fél három között Gyuri nem mehetett
ki a szobából.
Lindwurm Péter? Nagyon valószinütlen. Először is: semmiféle elképzelhető
oka nem volt a gyilkosságra. Igaz, napok óta azt mondja magáról, hogy
szegény Péter nagy gazember, de ez a házasságára vonatkozik. Szegény
Péter el van foglalva a maga külön tragédiájával. Különben pedig: egész
éjjel itt aludt a diványon, becsületes, mély parasztálomban, alig
mozdult egyet-kettőt egész éjszaka. Hat óra tájban ment le innen. Ő nem
volt. De igenis lehetett: Noszlopy kapitány. Lehetett-e? Noszlopy
kapitány ellen szól a kártyaadósság; ellene szól, ha akarom, az a
buzgóság is, amellyel az ismeretlen tettest rögtön megvádolta. Ha
azonban ő volt a tettes, akkor olyan messzehordó elszántságot,
ravaszságot és vakmerőséget kell benne lappangva feltételeznem,
amilyennek eddig kevés jelét adta. És ha ő a tettes: hihető-e akkor,
hogy ne akarta volna a gyanut a rendőrség előtt is egyenesen
ráirányitani Ágnesre? Ha ő a tettes és ha ilyen elszántnak és vakmerőnek
tételezem fel, lehetséges-e akkor, hogy még a szorongattatásának a
legkinosabb perceiben is hallgatott Ágnesről? Néhány szót kellett volna
szólania és már Ágnes a vádlott, – akár tudja magát azután igazolni,
akár nem. Ha Noszlopy kapitány ezt a pár szót nem mondta ki, hanem
inkább kinpadra vonatta magát, akkor nem ő a gyilkos. Ha nem ő, akkor
hát ki? Ki van még hátra?
– Hátra van még Molitor Géza.
Géza hangosan mondotta ki ezeket a szavakat, egy nyugodt, logikus
okoskodás természetes folytatásaként és amikor szobája közepén állva,
hangosan kimondta, megrettenve nézett körül. Nem hallotta-e meg valaki,
amit mondott? Körülötte mozdulatlanul hallgatott feldult szobája, és
Géza megrettenve nézte széttaszigált butorait és össze-vissza dobált
ruháit, amelyek mintha lesben álltak volna. Nagy erőfeszitéssel odament
a tükör elé és belenézett:
– Én öltem meg Molitor Zoltánt? – kérdezte magától.
A tükörbeli Molitor Géza etorzult arccal és ájuldozó szemmel nézett rá
vissza és Géza érezte, hogyan száll le az öntudatára megint egy fojtott,
feszült, zivatar előtti derengés. Odatántorgott a diványához, lefeküdt
és a halántékára szoritotta a két kezét, hogy a közelgő fejfájást távol
tartsa magától. Sokáig feküdt igy, végre felugrott. Indult le a Zoltán
szobájába.
Az első emeleten hozzácsatlakozott Gyuri és megkérdezte, hová megy. A
Zoltán szobájába? Oda ő is vele megy, ha szabad. Legutóbb olyan
gyengeség vett ebben a szobában erőt rajta, hogy most csak azért is be
fog menni. Edzenie kell az embernek magát.
– Ugye-e, kérlek, ha az embernek vagyona van, azt a vagyont meg kell
védeni. Meg kell védeni, mert mindenfelől ellenség fenyegeti. Én tudom:
én is ellenség voltam. De most a védekezésre adom magamat. És meglátod,
ép olyan pokoli védelmeket fogok kitalálni, hogy soha semmiféle
betörőnek eszébe nem fog jutni, hogy engem megraboljon.