fennakadni? Senkinek sincs rá joga, hogy a maga dolgaiba beleszóljon.
Én… azonkivül… igyekeztem, hogy a maga tegnap esti kétségbeesett
elhatározását megértsem. Ha ezt az elhatározást végrehajtotta… mindarra,
ami történt, van mentségem és van enyhitő magyarázatom. De a helyzet
mégis csak ez: maga két ember füle hallatára azt mondja, hogy éjjel egy
órakor lemegy Zoltánhoz; megállapittatik, hogy pontosan egy órakor
valaki járt a folyosón, mert a folyosói lámpát lecsavarták; reggel
Zoltánt holtan találják a szobájában, olyan halálos sérüléssel a fején,
amelyet… valószinüleg… esetleg… talán… idegen kéz ütött. Azt hiszi,
Ágnes, hogy ebben a helyzetben lehet mellékességeken fennakadni? Nem
érzi, Ágnes, milyen irtóztató ez a helyzet?
Az öreg Molitorné, aki eddig feszült figyelemmel hallgatott, most meg
akart szólalni. Ágnes egy mozdulattal elhallgattatta. Szótlanul nézett
Géza szemébe és a sötét tekintete ismét megenyhült.
– Kérdezzen – mondta halkan – és én felelni fogok.
– Mi történt maga között és Zoltán között? – Heves szóváltás
támadhatott… ő megfogta a maga kezét…
Ágnes megrázta a fejét.
– Ne keressen mentségeket az én számomra, – mondta nyugodtan. Kérdezzen.
– Mi történt maga között és Zoltán között?
– Nem jól kérdez, – mondta Ágnes csendes makacssággal. Előlről kezdje.
– Hát jó, – szólt Géza fájdalmas és boszus csüggedtséggel. Tehát: egy
óra lett?
– Igen. Most jól kérdez.
– Egy órakor maga leindult a lépcsőn?
– Nem.
– Hogyan… nem?
– Nem indultam le a lépcsőn. Nem tartottam meg az igéretemet. Nem mentem
le Zoltánhoz.
– Ágnes! Hát ez… én elhiszem…
Kinlódva forgatta a fejét, hogy ne kelljen Ágnes szemébe néznie.
Noszlopy kapitánynak azonban az egész teste megrándult és mintha feszes
derekának is része volna a beszédében, akadozva, de hevesen mondta:
– Én azonban nem hiszem. A folyosó lámpáját éjjel egy órakor eloltotta
valaki. Arra én vagyok tanu.
Ágnes csendes, nyugodt, szinte megvető elégedettséggel nézett végig
Noszlopy kapitányon, azután Gézához fordult.
– Tizenegy óra után, – mondta csendesen – én innen felmentem. Fél
tizenkettőkor lefeküdtem. De nem az ágyamba. Nem is a magam szobájában.
Az anyám szobájában. Már tegnapelőtt éjjel is, mert… szükségét éreztem,
hogy hozzá bujjak, mint kislány-koromban. Tegnap éjjel is… az ő
szobájában… a diványt odatoltam az ágya mellé… a tulsó ágyban Marianne
aludt már… én pedig fogtam az anyám kezét… a homlokomra tettem és a
szivemre tettem… félkettőig beszélgettünk… és azután is egész éjjel ugy
aludtam, hogy fogtam a kezét.
Géza felállott. Nagy lélegzetet vett és felemelte a két karját.
– Ez igy történt? – kérdezte az öreg Molitornétól.
– Ez igy történt, – felelte kissé megbántott méltósággal az öreg
Molitorné.
Géza teli tüdővel szitta be a levegőt, azután leült és a kezébe vette az
öreg Molitorné jobbkezét.
– Néni, édes néni, – mondta könyörögve, – mondja még egyszer: pontosan
emlékszik rá? – mindez igy történt?
– Pontosan emlékszem rá, – mondta az öreg Molitorné hirtelen
megindultsággal. A tegnapi és a tegnapelőtti nap nagyon emlékezetes
nekem. Tegnapelőtt… Ágnes egyszerre csak bejött hozzám éjjel… behozta az
ágynemüjét… odahuzta a diványt… megágyazott magának és ugy aludt el,
hogy a kezemet fogta. Tudja azt, fiam, hogy mit jelent ez egy
édesanyának? A gyerekek felnőnek… erősebbek lesznek, okosabbak lesznek,
mint mink… és egyszerre csak mégis érzik, hogy legközelebb az édes
anyához állnak és aki őket a világon legjobban szereti, az az édesanya.
Akármi történt is azelőtt és akármi történik is azután. Hát ezért
emlékezetes nékem a tegnapelőtti éjszaka. Tegnap pedig, – Ágnes ujra
bejött. És ekkor sokáig elbeszélgettünk. Régen elmult dolgokról, az ő
gyerekkoráról, a szegény, megboldogult jó uramról, – csendesen nevettünk
is, sirtunk is (vigyázni kellett, hogy Mariannet fel ne költsük), olyan
szépen elsirdogáltunk mi: egy öreg asszony, meg a nagy lánya,
doktorkisasszony, olyan szépen elsirdogáltunk, mint annak a rendje.
Aztán megnéztük az órát. Félkettő elmult, – mondta Ágnes. No, akkor
igazán aludjunk már, lányom, – mondtam én. Megbeszéltük, hogy reggel
engedem, hogy jól kialudja magát, mert a kórházba ugyse megy be, azután
eloltottuk a lámpát.
– De a kezét Ágnes tovább is fogta, – mondta Géza féltékenyen.
– Fogta. Előbb a szivére huzta, azután a homlokára. Nehezen aludt el. Én
is… a sok emléktől, az örömtől, a szomoruságtól. Volt háromnegyed három,
mire elaludt.
– És Ágnes a szobájából nem mehetett ki.
Az öreg Molitorné kissé rosszalóan emelte föl a fejét:
– Hogy mehetett volna. Keresztül kellett volna mennie az én ágyamon is
és a Marianneén is. És az ajtót én zártam be kulcsra. És reggel én
nyitottam ki.
– Igen, édes néni; és akárki előtt, ha kell, ezt elmondja és megerősiti…
– Én erre, – mondta komolyan az öreg Molitorné, – megesküszöm a feszület
előtt.
Géza kezet csókolt neki és megkönnyebbült, felszabadult örömmel fordult
Ágneshez és egy kézmozdulattal és egy fejhajtással próbálta megmutatni,
mit érez. Ágnes jóindulatu komolysággal nézett rá. Rappaport, aki eddig
lázas feszültséggel, mozdulatlanul ült, most rátette a Géza karjára a
kezét. Meg akart szólalni, de azután ránézett Noszlopy kapitányra és
elhallgatott. Noszlopy kapitány halálsápadtan és gyötrött zavarban
feszegette a derekát.
– Ez esetben, – mondta végre kemény igyekezettel, – lovagiasan pardont
kell kérnem. Szolgáljon mentségemül az uri diszkréció, amelylyel a
család ügyeit a család körén belül tartottam, a körülmények összjátéka
és végül az a rejtelmes körülmény, hogy éppen éjjeli egy órakor valaki
eloltotta a folyosó villamos lámpáját.
Rappaport ekkor váratlanul megszólalt. Udvariasan, de kinosan
felsőbbséges hangon kérdezte:
– Bizonyos ön ebben, kapitány ur?
Mielőtt Noszlopy kapitány felelhetett volna, Ágnes is megszólalt:
– Hátha hibásan emlékszik rá? Hátha elaludt virrasztás közben? Vagy
hátha az ön emberei közül oltotta el valaki?
Noszlopy kapitány sápadtan kapkodta a fejét; előbb azt állitotta, hogy
bizonyos a dologban, de azután megtörten mondta:
– Lehetséges. Végül is: senki sem csalhatatlan. Tévedni emberi dolog.
Igy is lehetséges.
Pár perccel utóbb összetörten jóéjszakát kivánt és aludni indult. A
többiek beszélgettek még egy ideig, azután felmentek lefeküdni.
Rappaport a Géza szobájában aludt. A Géza ágya mellett ott állott a
jeges veder.
– Minek ez? – kérdezte Rappaport.
– Az utóbbi időben annyit fájt a fejem, hogy meghagytam, minden este
készitsenek be jeget.
– Én most nem nyugszom addig, mig nem kezelteted magad.
– Dehogy kezeltetem magamat, – felelte Géza. – Látod: ma már nem fáj a
fejem.
Lefeküdtek és sokáig beszélgettek még az elmult napokról. Azután
elaludtak és csendesen átaludták az éjszakát.
XII.
Másnap délelőtt félkilenckor Eöry Kálmán ismét megjelent a
Molitor-házban. Gézát hivatta.
– Kedves bajtársam, – mondta neki, – a zubbonyodat még ma délelőtt
visszakapod. Tedd el; ez a rongyos és piszkos ruhadarab tiszta és nemes
emlék. A vegyi vizsgálatot megejtették és természetesen csak azt
konstatálták, amit én ugyis tudtam, hogy azok a vérnyomok legalább
félesztendősek.
Géza köszönettel tudomásul vette ezt a közlést, Eöry Kálmán pedig igy
szólt:
– Egy szenzációhajhászó reggeli lap hosszabb tudósitást közöl a
Molitor-palota titkáról. Valaki indiszkréciót követett el. Meg fogjuk
állapitani, ki volt a bünös és meg fogjuk büntetni. A rendőrségnek
azonban az a véleménye, hogy egy előkelő család belső életét nem szabad
átengedni ok nélkül az alacsony szenzációhajhászatnak; és ezért mindent
meg fogunk tenni, hogy a nyomozást siettessük és ha lehet, még ma
befejezéshez juttassuk.
Géza kérdő mozdulatot tett. Eöry rejtelmesen mosolygott és igy szólt:
– Egy kis türelmet kérek. Hamarosan némi meglepetéssel fogok szolgálni.
Egyelőre elhagyta Gézát, a detektivekkel tanácskozott, azután a
detektivekkel együtt megint bejárta a házat pincétől padlásig. Tizenegy
óra tájban egy magasrangu rendőrtisztviselő érkezett meg, ekkor ismét
hivatták Gézát. Géza bemutatkozott a magasrangu rendőrtisztviselőnek,
aki erre Eőryhez fordult és azt mondta, hogy most hozzá lehet fogni a
dologhoz. Eőry odaállott elébük; az arca komoly volt, de az elégedettség
szinte mosolygott rajta. Nyugodtan mozgott és tartózkodóan beszélt, de a
következő percekben Gézára ugy hatott, mintha valami büvészmutatványt
végzett volna.
Benyult a jobbik nadrágzsebébe és kivett belőle egy tojásalaku és
kétszeres ludtojás nagyságu arany szelence-félét.
– Ismered ezt? – kérdezte Gézától.
Géza kezébe vette az arany tárgyat és megnézte:
– Azt hiszem, – mondta – ugy tetszik nekem… mindenesetre a Molitor-cimer
van belevésve.
– Ki az, akiről feltehető, hogy a házban szanaszét heverő értéktárgyakat
ismeri.
– Talán… nyilván… Noszlopy kapitány.
Eőry elfintoritotta az orrát, de azután mégis hivatta Noszlopy
kapitányt. Megmutatta neki az arany szelencét. Ismeri-e.
Noszlopy kapitány felindultan kapta a kezébe az aranytárgyat.
– Hogyne. Ez öreg barátom szobájában volt. A toalett-asztal egyik disze.
Ő mindent aranyból csináltatott. Ez szappantartó volt.
– Hogyan tünt el ez az arany szappantartó abból a szobából?
– Mi… nem is tudtuk, hogy eltünt.
A rendőrtisztviselő bólintott, azután a bal nadrágzsebébe nyult.
– De erről, – mondta nyugodtan, – tudták, hogy eltünt.
Almaalaku, antik órát tartott a tenyerén. Noszlopy kapitány lázasan
kapott az óra után.
– Ezt akkor éjjel lopták el, amikor én konstatáltam a hanyag őr hibája
következtében lehetségessé vált betörést. Öreg barátom gyüjteményének
egyik értékes darabja. A földszinti fogadóteremben állott egy polcon.
A rendőrtisztviselő bólintott:
– Akkor is fel kellene tételezni, hogy a két lopást ugyanaz az ember
követte el, ha nem volna rá bizonyitékunk, hogy a tettes mind a két
esetben ugyanaz volt.
– Ki volt? – kérdezte Géza.
– Ott még nem tartunk. A bizonyiték egyelőre csak arra vonatkozik, hogy
mind a két esetben ugyanazzal az emberrel van dolgunk. Ez a bizonyiték a
zálogház tulajdonosának a vallomása, aki jól emlékszik rá, hogy az
aranyórát pár nappal ezelőtt ugyanaz az ember zálogositotta el nála, aki
pár hónappal ezelőtt az arany szelencét vagy mondjuk szappantartót. – De
tartsunk rendet. Most nézzük meg mindenekelőtt azt a két szobát,
amelyből az arany szelence tünt el.
Odamentek a Molitor Árpád két szobájához; egy detektiv kinyitotta a
kulcscsal bezárt ajtót és ők megálltak a benyilóban. Eőry Kálmán
udvariasan magyarázta feljebbvalójának:
– Ez az a szoba, ahol a rejtelmes éjszakai látogatót egyszer tetten
csipték és majdnem elfogták. A tettesnek kulcsa kellett, hogy legyen a
szobához, mert a lakosztály Molitor Árpád ur halála óta be volt zárva. A
tettes a vékony porrétegben akkor itt hagyta a lába nyomát és ez a
lábnyom nem egyezett meg senkinek a lábával, aki ekkor a házban
tartózkodott. Én a detektivjeinknek meghagytam, hogy a két szobában
óvatosan mozogjanak és ha az időközben lerakódott porréteg alatt a régi
lábnyomok közül mégis sikerülne egyet felfedezniök, arra különösen
ügyeljenek. Csakugyan sikerült egy ilyen meglehetős épségben maradt
lábnyomot a toalettasztal mellett találniok. Ott van.
Bement a szobába. A toalettasztal mellett gombostüre erősitett kis piros
zászlócska volt a padló fájába tüzve. A piros zászlócska mellett a
vastag porréteg alatt elég világosan látszott egy széles lábnyom.
– Ha ennek a lábnyomnak a gazdáját megtaláltuk, akkor megvan a tolvaj.
Ránézett feljebbvalójára, aki egy fejbólintással felelt. Eőry kiment a
benyilóban álló detektivhez és halkan mondott neki valamit. Géza
elsápadt és dobogni kezdett a szive. Az ajtóra nézett. Még nem tudta, ki
lép be mindjárt, vesztére, azon az ajtón, de rettenetesnek érezte ezt a
biztosságot, amelylyel egy ember köré kérlelhetetlenül szorul már a
hurok. Eőry csendes elégedettséggel magyarázta felebbvalójának az
eljárása részleteit:
– Az első percben kétségtelen volt, hogy itt házi tolvaj dolgozott. Két
eklatáns eset történt; – az egyiknél épen távol volt, a másiknál
mindjárt épen kéznél volt. Ha semmi más gyanuok nem lett volna, ez
magában elég lett volna rá, hogy gyanussá tegye.
– Itt van!
Az ajtón Berecz lépett be. Elszántan, merev arccal állott meg az ajtó
közelében és szabályosan tisztelgett és hangosan jelentkezett
feljebbvalóinak.
– Jöjjön közelebb Berecz, – mondta Eőry elkomolyodva. – Vesse le a bal
lábáról a csizmáját.
Berecz megingott, mintha el akarna esni, egy másodpercig rángatódzott az
arca, azután – összeszoritotta a fogát, lehajolt és lehuzta a bal
lábáról a csizmáját. Durva szövésü, vastag harisnya volt a lábán.
– Jöjjön ide és tegye a lábát ebbe a lábnyomba, – oh, hohó, öregem, –
nézze meg az ember, még ilyen kis mókákra gondol… nem széttaposni azt a
lábnyomot. Lépjen bele ide előbb a vastag porrétegbe.
Hátralóditotta Bereczet. Berecz elsápadva eresztette le a lábát, azután
megbüvölt, tehetetlen engedelmességgel lépett oda, ahová
feljebbvalójának parancsoló keze mutatott. Eőry eltolta és föléje hajolt
a lábnyomnak.
– Tessék, – mondta nyugodtan. Nem lehet kétség.
A két lábnyom tökéletesen egyezett. Eőry benyult a zsebébe és kivette a
két aranytárgyat.
– Nézze meg ezeket is, Berecz, és ne kivánja, hogy a Rákóczi-uti
zálogházassal szembesitsem. Végezzünk gyorsan. Maga volt.
Berecz halálsápadtan mozgatta az alsó ajkát, mintha levegő után, vagy
valami védekező szó után kapkodna.
– Maga volt, – kiáltott rá a rendőrtisztviselő. Most ne próbáljon
hazudni is még.
Berecz kinzottan erőlködött. Védekezésre, tagadásra próbálta összeszedni
magát, de a hangos kiáltásra lecsuklott a feje, mintha ráütöttek volna.
Felnézett még egyszer és körülnézett mégegyszer, egy megsebzett állat
segitséget kereső, menekülést kutató tekintetével, azután lehajtotta a
fejét. Megadta magát.
– Én voltam, – mondta halkan.
Gézának a szivét égette a megadása előtt körülhordozott, állati
rettegéssel telt tekintete. Nem tudta nézni a megsemmisülő embert a
csizmával a jobb lábán és a harisnyával a bal lábán és szerette volna a
fülét bedugni, hogy ne halljon semmit abból, amit még mondani fog.
– Hogyan jutott be ebbe a szobába? – kérdezte Eőry Kálmán. Ez be volt
zárva.
– Kulcsom volt hozzá.
– Gondoltam. Minden szobához kulcsa van, mi?
– Igen.
– Miért nem tudott azokról a kulcsokról senki?
– Tiz esztendővel ezelőtt vettem át az akkori házfelügyelőtől. Az uj
személyzet nem is tudta, hogy ezek a kulcsok vannak.
– Hol tartja maga ezeket a kulcsokat?
– A pincében, a szénkamra mögött, elásva.
– Ugy! No, – mikor ebbe a szobába bejött, akkor már este elment
itthonról.
– Igen, szolgálatom volt.
– Itt a közelben állt poszton.
– Igenis.
– Azután: éjféltájban…
– Éjféltájban kinyitottam a kerti kaput. A csarnokban levetettem a
csizmámat, harisnyában feljöttem ide, itt kinyitottam az ajtót és…
– Ebben a szobában minden értékes tárgyat össze akart szedni, mert
remélte, hogy a lopást csak hetek vagy hónapok mulva fedezik fel.
Berecz nem felelt.
– Feleljen.
Berecz mélyebbre hajtotta a fejét és hallgatott.
– Jó. Ez is válasz. Azután megzavarták. Mi történt akkor?
– Amikor zajt hallottam, felkaptam valamit a sötétben… magam se tudtam,
mit… és kirohantam vele.
– Ugyanazon az uton vissza, amelyen jött.
– Igen.
– Másnap látta, hogy a lopást nem fedezték fel, akkor civilruhába
öltözködött és ezt itt elvitte a zálogházba.
– Harmadnap.
– Hát harmadnap. Ebből azután telt egy darabig mindennap husra. No,
azután a pénz elfogyott…
Berecz megrázta a fejét.
– Nem? Nem igy volt?
– Nem.
– Hát hogyan?
– Egy este megint erre cirkáltam és láttam, hogy az az őr, akit Noszlopy
kapitány ur kiállitott, nincs a helyén. Bejöttem azzal, hogy… ha jön
valaki… megmondom, hogy a kapu nyitva van. Azután bementem a földszinti
játékterembe… és nem birtam megállni, hogy azt az órát, amelyik ott
feküdt…
– Ez nem igaz. Készülnie kellett az egész dologra, mert ha a kerti kapu
nyitva volt is, a csarnokon át csak ugy juthatott be a földszinti
termekbe, ha kulcsa volt. A kulcsot tehát már előbb magához kellett
vennie. Igy volt?
– I… i… igy volt.
– Tudta, hogy az őr átjár a szomszédba.
– Tudtam.
– Az ablakot belülről kinyitotta és betörte, hogy azt higyjék, kivülről
hatolt be valaki.
– Igen.
– Azután a csarnokon át visszament az utcára.
– Igen.
– A zajra azután megint előkerült és segitett nyomozni.
– Igen.
– A lopott óra még a zsebében volt.
– Igen.
Eőry ránézett feljebbvalójára. A rendőrtisztviselő intett, hogy elég
volt, azután közelebb lépett Bereczhez, lehajolt hozzá és a foga között,
halkan, keserüen ezt mondta neki:
– Elmehet. – Szégyent hozott ránk. – Szégyelje magát.
Berecz eltaposott kinnal nézett fel rá, azután még mélyebben
összeomlott. Ájuldozva kereste meg a csizmáját, felhuzta és tántorogva
indult ki az ajtón.
– Ez egyelőre el volna intézve, – mondta Eőry fanyarul. – A kulcsokat
megkeressük… egyébként pedig… az urakat majd megint kérjük, ha
szükségünk lesz valamire.
Géza indult kifelé, azután visszafordult.
– Mi történik most vele? – kérdezte sietve.
– Mi elcsapjuk, – felelte a rendőrtisztviselő. Ha aztán ti feljelentést
tesztek, akkor kap egy pár esztendőt.
– És ha mi nem teszünk feljelentést?
– Akkor… szárazon viszi el. A cselekmény magánvádra üldözendő.
– Mi… nem teszünk… feljelentést, – mondta Géza lihegve.
Kisietett a szobából, végigrohant a folyosón és leszáguldott a lépcsőn,
előre a Berecz lakásáig. Egy ugrással áthaladt az első szobán és bent
volt a másodikban. A második szoba közepén ott állt Berecz József, a
kezében volt a szolgálati revolvere és a karjába bele volt kapaszkodva
alacsony, gömbölyü, agyondolgozott felesége. Szótlanul harcoltak. Berecz
ki akarta szabaditani a karját; azután átvette a revolvert a másik
kezébe; az asszony akkor ebbe is belekapaszkodott. Berecz le akarta
rázni magáról, az asszony halk, állati jajgatással kapcsolta magát ujra
meg ujra rá. Géza lihegve állott meg előttük.
– Adja ide azt a revolvert, – mondta – Berecznek.
Berecz ránézett és látszott rajta, hogy nem érti, mit mond. Géza
megfogta a revolvert és egyetlen rántással kicsavarta a kezéből. Berecz
üres szemmel nézett rá.
– Üljön le, – mondta Géza.
Berecz leült. Az asszony leoldódott róla, előbb megállt mellette, azután
nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk
sirásba.
– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga
megölje magát.
Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete.
– Megölöm én magam, százados ur, – mondta csendesen.
– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja
árvaságra.
– Megölöm én magam, százados ur.
– Miért, Berecz? Feleljen. Miért?
– A börtön… százados ur… nekik is jobb…
– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az
magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész
tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.
Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni
kezdte a homlokát.
– Mégis… mégis megölöm magam, százados ur.
– Miért, Berecz?
– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm
magam.
– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a
felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom
lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá,
hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?
Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő
sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott
szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján
egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés
volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre
vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza
felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani.
– Ejnye Berecz, – mondta, – szedje már össze magát.
Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart
szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer
hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a
könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:
– Százados ur… tessék elhinni… és nem vagyok gazember.
– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem
tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely
meddőn hever szanaszét, – megtévedt.
Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton
változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének,
azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:
– Százados ur… tessék elhinni… én nem vagyok gazember.
– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én
módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan
fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy
szokás mondani: mint egy rossz álmot.
– Százados ur, én nem vagyok gazember.
– Jól van Berecz. Most elég volt. Most álljon fel…
Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá
a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le
rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak,
széles vállára, amely a sirástól most ugy rázkódott, mint egy gyereké.
Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.
A Berecz sirása elhalkult.
– No öregem, – mondta Géza biztatva.
Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót,
amelyet keresett.
– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a
ketten fiatal parasztkatonák volnának.
Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét.
Szólni akart, de Géza megelőzte.
– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a
rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon
hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is.
No, Isten velük.
Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a
felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak
megszólalni. Géza azonban értette őket.
Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését.
Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy
Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután
felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett.
Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv
kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani.
Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és
tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt,
semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán
– tegnap – reggel elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről
nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás
ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta
neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár
szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon
fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter
erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és
bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a
házban.
A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban
ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak
tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös
eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is
legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni,
Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:
– Noszlopy urat. A kapitány urat.