most azt bizonyitani, hogy a pénz nem hatalom. Ez negyvenezer koronáért
éppen most készül eladni magát, az otthon hagyott szeretőjét, a
szeretőjének otthon hagyott két gyerekét. Elfordult tőle. Péter azonban
tovább is ott állott és előtte és egyszerre halkan megszólalt:
– Hát engem már ki is hirdettek. Két hét mulva meglesz az esküvő.
Géza visszafordult hozzá.
– Meglesz Péter? – kérdezte halkan.
– Meg, – felelte Péter sápadtan. Tessék elhinni, nem birom én – nem
birok én ellentállni.
Géza elment otthonról. Amikor délben hazajött, Berecz-cel találkozott. A
rendőr szalutált neki.
– Tetszett már hallani, százados ur? – kérdezte nyomott és szórakozott
alázatossággal.
– Mit Berecz?
– A… milliót.
– Hallottam.
Berecz nézett rá, nem mond-e véleményt. Géza hallgatott. Erre ő gyors
ütemben megbiccentette néhányszor széles, nehéz fejét és igy szólt:
– Az egyik a kártyán nyeri a milliót. A másik a börzén. A harmadik a
zsiron. A negyedik a buzán. Mink meg, százados ur, ki odakint, mint a
százados ur, ki idehaza, mint én, őrködünk, hogy a rabolt milliót el ne
rabolja valaki.
Géza meg akar szólalni. „Az fontos az, hogy a kötelességünket
teljesitsük.“ – „Nem szabad tulozni Berecz; a keserüség ne tegyen
bennünket igazságtalanokká.“ – „Azokra a milliókra nem lehet azt
mondani, hogy rabolt milliók.“ – Valami effélét akart mondani, de a
gondolatát rögtön bágyadt szégyenkezés követte, hogy effélét akart
mondani. A kártyán vagy börzén nyert millió és a Berecz József mezitláb
járó gyerekei között nincs a kiegyenlitésnek semmiféle bölcsen polgári
lehetősége. Hogy tehát mit cselekedjünk Berecz József? Mit tehetnénk
mást, – csikorgassuk a fogunkat. A magamét én is csikorgatom, hogy
szinte szikrát hány.
Könnyü mozdulattal rátette a kezét a Berecz vállára, ezzel a mozdulattal
elbucsuzott tőle és tovább indult. A szobájába felfelé menet azon
gondolkozott, mit tehetne még ezért a Berecz-családért. Egy héttel
ezelőtt átadott pár száz koronát az asszonynak azzal, hogy vásároljon a
gyerekei számára ruhát és ennivalót. Most még pár száz korona kellene, –
inkább pár ezer, mint pár száz. Pár ezer koronával talán Lindwurm Pétert
is ki lehetne menteni a házasságból. Mennyi kellene hozzá? Tizezer elég
lenne. Néhány ezer koronával el lehetne küldeni hegyek közé Kovács Janit
is, akit hegyi szanatóriumok csak betegnek akarnak elfogadni, pincérnek
nem. Neki azonban pár száz koronája is alig van; a pénzét rögtön
elosztogatja; gondolkozás nélkül odaadja a legelső embernek, aki kéri.
Lelkifurdalást szokott érezni, ha pénz van a zsebében. – Most egyszerre
forró és kinzó vágya támadt nagy vagyon, nagyon sok pénz után.
Vacsorán ott volt Rappaport. És a vacsoránál megjelent Zoltán is, aki az
utóbbi időben nem igen evett a közös asztalnál. Nyugodt volt,
felsőbbségesen és halkan jókedvü, mint mindig. Amikor az elmult
éjszakára terelődött a beszélgetés, elmondta, hogy csakugyan sokat
nyert: nem egészen egy milliót, de majdnem annyit. Kilencszázhatvanezer
koronát. A tegnapi százezer koronás nyereségével együtt többet egy
milliónál.
Ennek az összegnek egyik felét egy régi milliomos veszitette, a másikat
egy uj, akit a háboru tett gazdaggá. Azután a részleteket beszélte el,
miközben Noszlopy kapitány elbűvölt előkelőséggel állapitotta meg
néhányszor, milyen hidegvérrel és milyen uri módon viselte Zoltán a
szerencse ingadozásait. Néhány másodpercre csend támadt. Ebbe a csendbe
egy reszkető sóhajtás hangzott bele:
– Ha én egyszer már igy játszhatnám, – mondta lehunyt szemmel Marianne.
Zoltán mosolyogva fordult feléje:
– Miért mondod, hogy _már_, kislány? Olyan régen szeretnél?
Marianne magához tért az álmodozásából és kissé dacosan felelte:
– Igen. Miért ne? Nők is kártyáznak, nem?
– Dehogynem, – felelte Zoltán.
Figyelmesen megnézte Mariannet, azután lassan Ágnes felé fordult.
– Magának nem volna rá kedve? – kérdezte udvariasan. – Egyszer
szerencsét próbálhatna.
– Nem, – felelte Ágnes. – Nincs rá kedvem.
Zoltán udvariasan tudomásul vette a választ, azután tovább beszélgetett
a többiekkel. Nemsokára elbucsuzott és elment. Ma éjszakára ismét
vendégeket várt. Hamarosan Noszlopy kapitány is utána ment és tiz óra
tájban Ágnes, Géza és Rappaport egyedül maradtak a könyvtárban. Ágnes
magába sülyedve, komor és sötéten lángoló arccal ült, Géza is
hallgatott. Rappaport tartózkodó és óvatos arccal nézett egyikükről a
másikukra és kereste azt a szót, amelylyel megkezdheti a beszélgetést.
Ágnes egyszerre megszólalt. Az ajtóra mutatott, mintha utána mutatna az
eltávozott Zoltánnak és gőgtől kinlódó arccal ezt mondta:
– Miért jött ma este haza vacsorázni? Hogy megcsillogtassa a szemem
előtt a millióit. „Nem volna-e kedve egyszer szerencsét próbálni?“ Mert
tudja, hogy szeretnék, _hogy_ szeretnék gazdag lenni.
Lángoló arca eltorzult a haragtól és a gőgtől.
– A vidáman mosolygó nőcskéit fel és alá járatja itt a lépcsőn, hogy
találkozzam velük. Diabolikus kéjtanyát rendeztet be itt a lábam alatt.
Rádobbantott a padlóra és rekedten folytatta:
– Hogy hátha meggondolnám a dolgot. Hogy hátha a kérés után és hátha az
arcátlan fenyegetés után ez megszéditene. Hogy hátha igy még egyszer
beereszteném magamhoz, vagy lebódulnék hozzá. Csak egyszer még, –
azután: kinevetni, kirugni, rámtaposni.
Géza meghökkenve nézett Rappaportra. Rappaport azonban feszült
figyelemmel hallgatta Ágnest.
– De azt nem, uram, – mondta a kevély haragtól rekedten Ágnes. – Én nem
vagyok rabszolga. És ha kettőnk közül valaki sebet kapott, az te vagy,
és aki ebbe belepusztul, az te leszel. Ohó, fenyegetni? Egy ostoba öreg
embert el lehetett tenni az utból, amikor szükség volt rá. De engem? Én
itt maradok… és ha lassu tüzön sütnének, akkor se…
A hangja megcsuklott; a lélegzete elakadt; és fuldokolni kezdett.
Rappaport felugrott és hozzálépett. Ágnes levegő után kapkodott és egy
határozott mozdulattal elháritotta magától a Rappaport gondoskodását.
Nehezen és gyötrődve vivódott azokkal a szavakkal, amelyek az ajkára
tódultak. Egyszerre felállott, Rappaport felé fordult és lázas
kézmozdulatot tett Géza irányába.
– És ha végre tudni akarja – szólt görcsben vonagló állkapcsokkal, –
hogy mi az, ami _őt_… én nekem… még mindig idegenné teszi, én most
megmondom. – Hogy akkor éjszaka, amikor én olyan irtózatosan tévedtem, ő
látta, hogy amaz bejön hozzám. És nemcsak látta. Tudta is, hogy ezt nem
volna szabad türnie. Tudta, hogy oda kellene jönnie és ki kellene őt
tépnie tőlem. És mégsem tett semmit, hanem gyáván engedte, hogy –. Ezért
van, hogy én, ha ránézek… hideg haragot és gyülöletet és lenézést…
A hangja elcsuklott. A két kezét az arcára csapta és nem lehetett tudni,
hogy felcsukló hangja a harag hangja-e, vagy a kétségbeesett zokogásé. A
két kezével az arcán mozdulatlanul állt egy ideig, azután kisietett.
Rappaport utána ment, de nemsokára visszajött azzal, hogy Ágnes
bezárkózott a szobájába. Lefekszik; aludni akar.
Hallgattak. Géza a két halántékát szorongatta, mert fejgörcse támadt.
– Te bennünket ki akartál… össze akartál barátkoztatni? – kérdezte
Rappaporttól.
– Igen. Van köztetek valami hidegség és idegenség. Magad is mondtad.
– Igen. Ő belőle csak ugy árad valami taszitó megvetés. Furcsa. Inkább
nekem volna jogom…
– Óh, nem, – szólt Rappaport élénken.
– Óh, igen, – felelte Géza fanyarul. Ha te nem volnál belébolondulva
ebbe az uj morálba, amely ahelyett, hogy erkölcsileg kiseprűzné, amint
illik, szentté avatja azt a kisasszonyt, aki egy fiatal urat bocsátott
magához, akkor te is…
Homlokára tapasztott kezének az ujjaival intett, mintha azt akarná
mondani, hogy nem akarja a régi vitát előlről kezdeni. Rappaport
hallgatott egyideig, azután óvatosan, de elszántan megszólalt:
– Bocsáss meg, Géza, őszintén meg kell mondanom, hogy… te vagy a bünös.
Te vagy a bünös azért, mert hiszen te… te szerelmes vagy belé.
Géza boszusan legyintett:
– Ah! Ugyan!
– Én három éve látom ezt. Eleinte még kérdeztem, miért élsz te
szerzetesi életet, azután lassanként megértettem. Nem akarod bevallani,
de a vérednek minden cseppje és minden idegszálad tele van ezzel a
vágyódással. Ezt az érzelmet kiszoritod a tudatodból. Meg vagyok róla
győződve, hogy a… hm… a betegségedhez is ezen a ponton lehetne
hozzáférkőzni.
– Megint ez az erotomániás téboly!
– És az, amit magad ellen vétettél, annál sulyosabb, mert ugyanakkor
ellene is vétettél. Mert csak a vak nem látja, hogy ő épen olyan
szerelmes beléd, mint te ő belé.
Géza gunyosan fölnevetett, azután belehajtotta a fejét a két kezébe.
Sokáig hallgattak; Géza végre felállott.
– Eredj haza, öreg őrült, – mondta gyöngéden – és álmodjál szép
dionizoszi álmokat egy gyökeresen megpszichoanalizált emberiségről. Mit
szólnál egy olyan elmélethez, hogy nemcsak a csecsemő cselekedeteit
irányitja a szexualitás, mint mestered tanitja, hanem a szexualitás
szabályozza az égitestek mozgását is? Hm? – Én is megyek fel… és jeget
rakok a fejemre… mert a fájdalom… olyan rohamokat intéz a koponyám
ellen… hogy mindjárt darabokra reped tőle…
Tántorogva indult az ajtó felé és vakon tapogatózott ki a folyosóra.
Rappaport felkisérte a szobájába, csengetett és megvárta, mig jeget
hoznak; habozva állott a Géza ágya mellett egyideig és készült rá, hogy
mond valamit; azután halkan elment. Géza behuzódott a jégtömlői mögé,
dermedten türte a fájdalmait; az éjszaka haladt előre és a fájdalmai
végre szünni kezdtek.
Tizenegy óra tájban felébredt. Fáradtan csengetett. Az ajtó kinyilott és
az ajtóban megjelent Péter.
– Parancsol, százados ur? – kérdezte sietve.
– Légy olyan szives, Péter, hozzál nekem valami reggelit.
– Igenis, azonnal küldöm.
– Küldöd? – kérdezte Géza csodálkozva. – Miért nem hozod?
– Azért kérem, mert Noszlopy kapitány ur átkozódik itt az első emeleten.
Azt mondja, az éjszaka megint ott járt valaki. Most épen engem hallgat
ki. Hadd megyek vissza hozzá, – tessék megengedni – különben azt hiszi,
én voltam.
– Hát csak eredj.
Péter elment és Géza bágyadtan nézett utána. Már megint itt járt valaki.
Ki lehetett? Amikor az első kutatásnál beléptek a Molitor Árpád
szobájába, az ő szive eszeveszetten dobogott. Miért? Azt gondolta egy
másodpercre, hogy Zoltánt vitte oda a lelkifurdalás áldozata szobájába?
Zoltán azonban nem lehetett. A lábnyom egészen más volt, mint a Zoltáné.
Kié volt? Ki van ebben a házban, akit valami vágy vagy fájdalom
éjszakánként odahajt a halott szobájába? És hátha nem ebben a házban
lakik? Hogyan jutott be akkor? És miért lopta be magát sötét éjszaka?
Géza felkelt és szórakozottan öltözni kezdett. Öltözködés közben az
éjjeli szekrényére nézett és szórakozott tekintete ujra meg ujra
végigsiklott az éjjeli szekrény üveglapján. Mi az, ami szórakozott
tekintetét mindig visszavonzza erre az üveglapra? Figyelemre
kényszeritette magát és végignézte az éjjeli szekrényén heverő
tárgyakat. Három könyv. Néhány levél. Vizespohár, amelyet Péter este
bekészitett. Pénztárca. Szivartárca, Zsebkés, Pisztoly. Mi az, ami ezen
a pisztolyon olyan különös? Közelebb hajolt hozzá és egyszerre halkan
felkiáltott. A kis ismétlő pisztolynak, amelyet ő mindig magánál szokott
hordani és esténkint rátesz az éjjeli szekrényére, a biztositó zárja
nyitva van. Hogy lehet ez? Ő a pisztolyt mindig el szokta zárni;
éjszaka, ha leteszi az éjjeli szekrényre, még külön is megnézi, el van-e
zárva. Tegnap – a fájdalom bódultságában – kinyitotta volna? Lehetetlen.
Rappaport nyitotta volna ki? Nem, hiszen az egész idő alatt az ágy másik
oldalán állott. Ki nyitotta hát ki? Töprengve bámult a pisztolyra,
azután óvatosan körülnézett a szobában. A szive megdobbant. Tegnap este
– mint mindig – a szekrény előtt állott egy szék a másnapi
fehérnemüjével, amelyet Péter ki szokott késziteni. A szék most be van
tolva a szekrény mellé; a fehérnemü egy része lehullott róla. Ki tolta
be a szekrény mellé ezt a széket? Valaki, akinek utjában volt?
Egy inas hozta a reggelijét. Étvágytalanul enni kezdett és aggódva
vizsgálta végig ujra meg ujra a szobát, nem lát-e rajta más változást. A
szoba azonban egyébként olyan volt, mint este. Nemsokára jött Péter. Az
arcán becsületes bosszankodás volt.
– Mondd csak Péter, – kérdezte Géza, – te ma délelőtt nem jártál még
idebent?
– Nem, százados ur, – felelte Péter. Nem tetszett csengetni. És tudom,
hogy százados ur jeget hozatott; fáradt lesz.
– Az éjjel se?
– Az éjjel se. Miért tetszik –?
– Csak kérdezem.
Géza szórakozottan elolvasta a lapokat, kedvetlenül szivarozott, azután
lement az ebédlőbe. Nemsokára jött Zoltán és Noszlopy kapitány is.
Noszlopy kapitány elmondotta, hogy három óra tájban arra ébredt, hogy
valaki jár a folyosón. Minthogy csak két órakor vonult vissza, –
Zoltánnal egyidőben – mélyen aludt és pár percbe került, mig az álmosság
bilincseit le tudta rázni magáról. Mikor a folyosóra kirohant, a folyosó
sötét volt. A sötét folyosón hallgatózott és hallotta, amint a folyosó
másik végéről léptek közelednek, egy másodpercre megállnak, azután
elmenekülnek. Hogy lefelé a lépcsőn vagy felfelé, azt nem tudja
megmondani. Ő a villamos lámpákat rögtön felcsavarta, nyomozást inditott
a házban, de mindenütt teljes nyugalmat talált. Géza nemsokára
közbeszólt:
– Voltál az én szobámban is?
Noszlopy kapitány habozott, de azután dacosan felelte:
– Benyitottam. Kötelességem volt.
– Nagyon helyes, – mondta Géza. És most legalább nyugodt vagyok. Valaki
bent járt az éjjel a szobámban. Most tudom, hogy te voltál.
– Én nem voltam bent, – mondta Noszlopy kapitány feszesen. Csak
benyitottam. Lámpát gyujtottam. Benéztem. Aludtál.
– És nem voltál bent?
– Nem.
– Furcsa, – mondta Géza elgondolkozva.
Noszlopy kapitány odafordult Zoltánhoz.
– Ünnepiesen kérlek, – mondta remegő hangon, – tedd meg azokat a
biztonsági óvintézkedéseket, amelyeket javasoltam. Az nem elég, hogy a
szobád ajtaját most már bezárod éjszakára. Elhunyt barátom emlékére
könyörgök, – ne mulassz el semmit, ami drága életed biztonságára
szolgál.
Zoltán elmosolyodott és felhatalmazta Noszlopyt, hogy ő rendelje el
mindazt, amit szükségesnek lát. Noszlopy kapitány ebéd után – Gyuri
társaságában – lázas munkához fogott. Részletes tervet dolgozott ki a
ház biztonságának a tökéletessé tételére és rögtön hozzálátott a terv
végrehajtásához. Zárakat cseréltetett ki, ajtókat vasaltatott meg,
lakatokat rakatott fel és végül szerződtetett három embert a ház
őrzésére. Az egyik a kapubejárat alatt tartozott éjjel őrködni, a másik
a kerti bejárat felől, a harmadik pedig tartozott a lépcsőházban
tanyázni és óránkint végigjárni a két emeletet, nem lát-e valami gyanus
dolgot. Az őrjárás pontosságát mindakét emeleten ellenőrző órák
bizonyitották.
Gyuri ezenkivül még különböző ravasz védelmi eszközöket ajánlott –
elektrotechnikai és kémiai csapdákat a gonosztevő számára – de Noszlopy
kapitány ezeket az ajánlatokat elutasitotta. A védelmi rendszer életbe
is lépett. Noszlopy kapitány méltósággal kommandirozta és gondosan
ellenőrizte három főnyi védőcsapatát; éjszakánként szigoruan portyázott
maga is a folyosókon és a következő hetekben nem is történt semmi
különös dolog a Molitor-házban.
VII.
A május tizedikéről tizenegyedikére virradó éjszakán Noszlopy kapitány
hajnaltájban végigjárt a csendesen alvó házon és hangos kiáltással
állott meg a földszinti kártyateremben. A kártyaterem három nagy ablaka
közül kettő be volt csukva, a harmadik azonban csak be volt hajtva. Az
alsó üvegtábla darabokra törten hevert a földön. Valaki az ablakon át
bejött a kertből, azután az ablakon és a kerten át elmenekült.
Noszlopy kapitány felrántotta az ablakot és bőszült orditással hitta azt
az őrt, akit ő a kert felől való bejárathoz állitott. Az őr nem jött. A
haragos kiáltozásra azonban az utca felől bejött Berecz, aki itt a
környéken posztolt. Noszlopy kapitány nagynehezen megérttette vele,
miről van szó. Bereczczel együtt azután megállapitották, hogy az őr
elhagyta az őrhelyét, mert a szomszéd házban egy szobalánynyal
barátkozott és hogy az őr távollétében valaki a kert felől – a nyitott
kapun és a benyomott üvegü ablakon át – bejött a kártyaterembe.
Hamarosan megállapitották azt is, hogy a kártyateremből eltünt egy
almanagyságu, régi arany óra, az öreg Molitor Árpád óragyüjteményének
egyik szép darabja. Az őrt, aki idővel előkerült, Noszlopy kapitány
rögtön elcsapta, a tolvajnak azonban semmi nyoma se volt. Noszlopy
kapitány az esetet korán reggel bejelentette a rendőrségen, délben pedig
közölte Zoltánnal. Zoltán figyelmesen végighallgatta, azután igy szólt:
– Ez a felfedezés voltaképen nagyon megnyugtató. Ha csak egyszerü
tolvajlásokról van szó, – Istenem, hadd mulassanak.
– Nem ugy van, – szólt hevesen Noszlopy kapitány, – az én házam az én
váram.
Zoltán elmosolyodott és udvariasan felelte:
– Hiszen hogy ha te szives lennél védelmi szervezetünket tökéletesiteni
–?
Noszlopy kapitány ezt megigérte és jelezte, hogy két megmaradt emberén
kivül még három embert szerződtet a védekezés céljaira. Géza ekkor
ránézett Zoltánra és halkan igy szólt:
– Azt hiszed, az elég lesz?
Zoltán helyett Noszlopy kapitány felelt nagy hevességgel:
– Ha öt nem elég, szerződtetek tizet.
– Az elég lesz? – kérdezte halkan Géza.
– Ha tiz nem elég, huszat, ha husz nem elég, ötvenet, – kiáltotta
Noszlopy kapitány.
– Azt hiszed, az elég lesz? – kérdezte Géza konokul.
Noszlopy kapitány hevesen akart válaszolni, de Zoltán egy mozdulattal
elébe vágott:
– Géza azt akarja mondani, hogy ez is a társadalmunk felbomlásának a
tünete – mondta nyugodtan.
– Vakok vagytok ti, hogy ezt nem látjátok? – szólt Géza a keserüségtől
reszkető hangon. – Berlinben naponta háromszáz betörést állapitanak meg
hivatalosan. Azt hiszitek ti, hogy azt a folyamatot, amelynek a külső
jelei ezek a dolgok, őrökkel meg lehet állitani?
– Kedves Géza, – mondta Zoltán nyugodtan, – mi már csak könyvekben
olvastuk, de az apád gyermekkorából még emlékszik arra az időre, amikor
a nagy magyar alföldön egészen más fajtáju statárium volt kihirdetve,
mint amilyenek a mostaniak. – Ti, amikor a háboru utáni időkkel
rémitgettek bennünket, azt szoktátok mondani, hogy akkor a háborus rend
megszoritásai nem lesznek meg többé; lehull a kezekről a haditörvények
ércbilincse, egyszóval nem lesz statárium. – Hát én mondok neked
valamit: sokkal kérlelhetetlenebb rendcsináló uralom lesz az, amely a
háboru után jön, mint a mostani. A mostani: enyhe, habozó, lágyszivü,
inkonzekvens, egyszóval demokratikus. De mi meg fogjuk érni azt, hogy az
Andrássy-uton állnak az akasztófák és azokra huzzák fel azt, aki egy
skatulya gyufát ellopott.
Géza sápadtan hallgatott.
– Megérjük? – kérdezte azután halkan és rekedten. Megéri, aki megéri.
– Ebben látod, neked van igazad, – felelte Zoltán derülten és
filozófusan.
Az ebéd azután véget ért és Géza keserü kedvben ment el hazulról a
Palota-szállóba. Néhány asztalt kitettek már az épület elé a Dunapartra.
Géza kiült az enyhe napsütésbe és beteg fáradtsággal melengettette
magát. Rappaportra várt, Rappaport azonban nagyot késett. Négy óra régen
elmult, mire lelógó keskeny vállal, szürke arccal megjelent.
– Hol késtél, öregem? – kérdezte Géza. Mi bajod?
Rappaport ferdén és fájdalmasan elhuzta keskeny száját és kimerülten
felelte:
– Azonnal… egy percre elmegyek… egy kis hideg vizzel felfrissitem az
arcomat.
Bement a hotel épületébe. Pár perc mulva visszajött. A vállát most már
egyenesen hordta és az arca megint rózsás volt.
– Mi van te veled? – kérdezte Géza csodálkozva. Időről-Időre
összeroppansz… és egy kis hideg viz azután csodákat művel nálad.
Autoszuggesztio. Azt hiszem, inkább neked lenne idegorvosi kezelésre
szükséged, mint nekem.
– Egyikünk idegrendszere se valami tökéletes egészségü szerkezet, –
mondta tartózkodó mosolygással Rappaport.
Elhallgatott és elsötétedő arccal nézett maga elé.
– Mi bajod? – kérdezte Géza.
Rappaport a nyelvével megnedvesitette a felső ajkát, félrehajtotta a
fejét és bizonytalan mozdulatot tett maga elé.
– Én már előtted itt voltam, – szólt habozva.
– És mért mentél el?
– Idejött hozzám ez a Kovács Jani. Van, mondja, egy nagy kérése. Tessék,
mondom én. Hogy az ő felesége nem érzi jól magát… köhög… megengedném-e,
hogy eljöjjön hozzám, – most olyan nehéz orvoshoz jutni. Ne jöjjön el
hozzám, mondom én, hanem majd én megyek el hozzá és megvizsgálom; akár
rögtön is mehetünk. Kovács Jani szabadkozott, de azután mindjárt
elindultunk. A Szondy-utca végén laknak, két szobában. Ők ketten, meg a
négy gyerek. Az asszonyt kikopogtatom… de hiszen ugyis tudtam előre…
teljesen leromlott szervezet, negyedfél évig a kemény munka, a négy
gyerek… a köpetét, igaz, nem vizsgálhattam meg… de a _tébécé_ csak ugy
orgonál már a bordái között… sokkal gyorsabban fog dolgozni, mint a
férjén, akitől megkapta… félév mulva a bal tüdejéből már csak rongyok
lesznek meg.
– És nem lehet rajta segiteni? – kérdezte Géza elakadó lélegzettel.
– Dehogy nem. A tuberkulózis nem betegség, – szegénység. Azonnal a
hegyek közé. Bő táplálkozás. Pihenés. És persze szigoru elkülönités, –
mondta Rappaport a tanácsot adó orvos kenetes üzleti hangján.
– Ezt mondtad nekik? – kiáltotta Géza iszonyodó undorral.
Rappaport kinosan elmosolyodott. A felső ajkát magasra felhuzta ugy,
hogy a mosolygása fájdalmas vigyorgás lett.
– Persze, hogy ezt mondtam, – felelte kissé keserüen. És azonkivül azt,
hogy a gyerekeikhez nurse-öket szerződtessenek és a francia pezsgő
élvezetét ne hajtsák tul, továbbá a tengerparton is épitsenek egy villát
és siessenek hadikölcsönt jegyezni.
– Bocsáss meg, – mondta Géza. – De az orvosi tanácsaidat ugy mondtad el…
– Mint ahogy az orvostudomány elmondja annak a százezer meg százezer
betegnek, akit rászabaditottak most embertársaikra. A háboru után egy
olyan tuberkulózis járvány jön, amilyen a középkor nagy járványai óta
nem volt.
Géza szótlanul nézett Rappaportra.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte szórakozottan.
– Ötszáz koronát tudnék adni, – felelte Rappaport – és minden hónapban
százat.
– Csak az ötszáz kell, – mondta Géza. – Nekem is van ötszáz. Ezerrel el
tudjuk őket helyezni, – nem?
– Igen… ámbár minden rettentő drága most… de mégis.
– Én azután egy évre átengedem a Kovács-családnak azt a tizenkétezer
koronát, amelyet a Molitor-vagyonból kapok. Hiszed, hogy ez elég lesz?
– Igen.
– És egy év alatt meggyógyulhatnak?
– Meg.
– Kovács Janinak nem kell tudnia, honnan jön a pénz. Majd mondunk neki
valamit. De te még ma táviratozol valahová… a hová jónak látod… a
Tátrába… szóval, hogy elhelyezzük őket.
– Igen.
Géza magába sülyedve ült egy ideig, azután felnézett Rappaportra.
– Látod Rapp, – mondta, – ilyen bünök azok, amelyekkel az ember minden
nap megterheli a lelkét; mi hónapokkal ezelőtt tudtuk már, hogy ez a
Kovács Jani beteg, – langyos jóindulattal és bágyadt kényelemmel
csináltunk is valamit, hogy hegyek közé jusson, – amikor a dolog nem
ment, akkor nagyon sajnálkoztunk és elhatároztuk, hogy majd másképen
segitünk rajta, – egyik hét eltelt a másik után, – és mert a mi jóságunk
olyan kényelmes volt és a szeretetünk olyan bágyatag és mert nem álltunk
meg ennél az egy esetnél és mert nem kapaszkodtunk beléje foggal és
körömmel és nem orditottuk, de hogy az emberek konok dobhártyája
megrepedjen tőle, hogy Kovács Jánoson segiteni kell, – vagyis mert
kényelmesek voltunk: azért most már Kovács Jánosné is köhög.
Rappaport szótlanul bólintott igent.
– Azt hiszem – mondta Géza, – hogy egy kissé mégis igaza van Ágnesnek: a
jézusi szivhez napoleoni akarat kellene.
– Ugy van – mondta fölélénkülve Rappaport.